Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt napokban volt ötven éve annak, hogy 1958. november 4-én beiktatták a Déli Egyházkerület püspöki székébe – az év nyarán állami beavatkozással hivatalából elmozdított D. Ordass Lajos (1901–1978) helyére – Káldy Zoltán (1919–1987) pécsi esperest. Aligha lehetett véletlen egybeesés, cinizmus is volt abban, hogy a beiktatásra éppen az 1956-os októberi forradalom eltiprásának második évfordulóján, november 4-én került sor.

Káldy Zoltán személyének, püspöki szolgálatának értékelése, a pozitívumok és a negatívumok összevetése meghaladja ezen írás kereteit. Emellett Reuss András tollából kiegyensúlyozott értékelést olvashattunk a 2007. évi Evangélikus naptárban (120–123. o.). Ugyanakkor majdnem egy évtizeddel ezelõtt Veöreös Imre Káldyt többek között az alábbi – dermesztõ – szavakkal jellemezte: „Ifjúkorában hívõ ember volt. Élete második felében hitét elfedte és el is nyomta a hataloméhség, a karrierizmus.” (Nem voltam egyedül – Beszélgetések az evangélikus közelmúltról, Mevisz, Budapest, 1995, 348. o.)

Az ötven évvel ezelõtti események felvillantása után idézzük fel, hogy mi is történt huszonöt évvel késõbb, azaz – huszonöt évvel ezelõtt.

1983-ban több szempontból „lázban égett” a Magyarországi Evangélikus Egyház. Mindenekelõtt óriási erõfeszítésekkel készült a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) Budapestre tervezett 1984. évi VII. világgyûlésére. Tagadhatatlan jelentõsége ennek az eseménynek, hogy „áttörés” volt: elõször rendeztek világgyûlést a „vasfüggöny” mögött. Mindezt persze beárnyékolta, hogy Káldy püspök számára a tét – személyi és politikai ambícióból – nyíltan az LVSZ elnöki pozíciójának elnyerése volt.

Az év másik kiemelkedõ eseménye az volt, hogy ebben az esztendõben ünnepelte a hazai egyház és a világ lutheránussága Luther Márton születésének ötszázadik évfordulóját. Utoljára, de nem utolsósorban, 1983 õszén Káldy Zoltán püspöksége negyedszázados évfordulójának megünneplésére is készült az egyház. A budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatói számára is kötelezõen elõírták a püspöki évforduló alkalmából rendezett ünnepségen való megjelenést.

Pár hete egy szárszói konferencián az egyik lelkész szemléletesen adta elõ, hogy huszonöt évvel ezelõtt évfolyamuk megtagadta az ünnepségen való részvételt. Nagyszerû imitáló készségével idézte fel, hogy milyen nagy botrány lett ebbõl. Az esetre hallomásból haloványan én is emlékeztem, de a részleteket nem ismertem. Ezért a Fraternet internetes levelezõlista nyilvánosságát igénybe véve azt kértem, hogy az évfolyam lelkészei mondják el ezt a történetet, mert cikket szeretnék írni róla az Evangélikus Életbe.

Meglepõen sokan válaszoltak a kérésemre, egyesek hosszabban, mások rövidebben emlékeztek a huszonöt évvel ezelõtti eseményre, egymás számára is pontosítva az emlékeket. A megszólítás ismét összekovácsolta az egykori évfolyamtársakat, s már a közös „ezüstmisét” is tervezgetik. Az alábbi beszámoló az õ beszámolóik felhasználásával készült, s a tudósító ezúton is köszöni az emlékezõ lelkész testvéreknek a készséges közremûködést.

A teológián 1983 õszén az utolsó, ötödik évet nyolcan kezdték el: Aklan Béla, Bencze András, (a néhány évvel késõbb fiatalon elhunyt) Hepke Zsuzsa, Piri Magdolna, Szeverényi János, Tamásy Zoltán, Vajda István és Zólyomi Mátyás. Szerettek egymás társaságában lenni.

Amikor megtudták, hogy a teológia minden hallgatójának és tanárának testületileg részt kell vennie a Káldy Zoltán püspökké választásának huszonötödik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, Szeverényi János vetette fel, hogy menjenek el inkább kirándulni. Az egyetértés teljes volt. Senki nem kételkedett a terv helyességében. Senki nem árult el senkinek (még barátnak sem) semmit. Reggel autóba ültek (Bencze András és Vajda István kocsijába), s magukkal vitték az adventista vendéghallgatót is. A Kékesre, Magyarország legmagasabb pontjára mentek fel.

Este, amikor hazaértek, a többiek nagy izgalommal fogadták õket. Elsõnek az otthonigazgató dörgedelmeit kellett meghallgatniuk. Az elkövetkezõ napokban testületileg raportra kellett járniuk. Volt olyan professzor, aki a kötelezõ szemrehányás mellett a betyárbecsületet értékelte, azt, hogy senki nem adott fel senkit. Az emlékezõk többsége szerint a teológián a professzorok szavaiban inkább a féltés, mintsem az elmarasztalás nyilvánult meg, de azért a professzorok többsége is félt, s ezért szankciókat helyeztek kilátásba. A búcsúkönyörgéseket ezek után írásban elõre le kellett adniuk.

Káldy Zoltán elõtt testületileg kellett megjelenniük. Káldy nem kérdezett, csak dühöngött, és nemtetszését nagy hangerõvel hozta tudomásukra. Az ablak elõtt állt, háttal az évfolyamnak, és azt kiabálta, hogy õk annyit nem számítanak neki, mint az az idegen ember, aki lent az utcán átmegy az úttesten. És azt, hogy azt ne gondolják, hogy tettükrõl Moszkvában nem tudnak.

A levegõben volt, hogy nem szentelik fel õket. Próbaidõt kaptak, valószínûleg azért, mert közelgett az 1984-es LVSZ-világgyûlés. Végül a büntetésük az lett, hogy nem kaptak Luther-kabát-segélyt. Ez azt jelentette, hogy a felszentelendõk saját költségükön készíttették el a Luther-kabátjukat.

Befejezésül most már szó szerint idézek a beszámolókból.

„Kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek az évfolyamtársaimért. Nagyon ritkán találkozom egyikkel-másikkal, de teljesen biztos vagyok benne, hogy bármelyikre számíthatok. Általában nem jósoltak nekünk hosszú idõt a lelkészi pályán, de mind a heten itt vagyunk még. Hepke Zsuzsát elveszítettük. Az õ impulzív személyisége, emberi nagysága és tehetsége azonban mint valami esszencia ivódott belém (belénk). Tudom, hogy »bûnökkel és gondokkal terhelten, külsõ és belsõ feszültségektõl megfáradva «, de örömmel vesszük fel nap mint nap az Úr igáját.”

„Köszönöm, hogy leírtad az eseményeket. Jó volt visszagondolni. Leginkább arra a csodára, hogy a mindenható Isten mennyire kezében tart minket. És még mindig méltat szolgálatra.”

Ötven évvel és huszonöt évvel ezelõtt történt. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanévzáró ünnepségén minden évben méltó módon emlékeznek a hetven, hatvan, ötven éve végzett lelkészek szolgálatára. E cikkben most az életük derekán, szolgálatuk közepén járó középnemzedékre irányítottuk figyelmünket. Õk egyébként sem akkor nem érezték, s ma sem tekintik „hõstettnek” ezt a történetet. Mi azonban az immár szintén negyedszázada szolgálatban élõ és égõ lelkészek, az egykori merész diákok Jézusról szóló tanúságtételéért Istennek mondunk köszönetet!

Fabiny Tibor

::Nyomtatható változat::