A vasárnap igéje

ADVENT 1. VASÁRNAPJA – Mk 1,1–5

Hozzászólás a cikkhez

Végre feltûnik a folyó. Nem is a benne álló, hatalmas, karizmatikus próféta vonz, hanem maga a nagy víz, ahogy méltóságteljesen hömpölyög, faleveleket sodorva. Már sokan állnak itt. Többségük a parton, mások bent, ahol még sekély.

Hosszú útról érkeztem ide. Akár jelképes is lehetne az utak sokasága, ahogy kerestem életem értelmét, nyugalmamat, helyemet a világban. Most itt állok a parton. A Jordán számomra az igazi Sztüx, a görög mitológiából ismert határfolyó, amely elválasztja az élõk és holtak birodalmát. Itt kell befejeznem eddigi életemet, itt kell kezdenem az újat. Most leteszem mindazt, ami eddig nyomasztott, terhelt, fájt, bevallom bûneimet, megtisztultan mehetek tovább. Átkelek a halálból az életbe.

A kapu halkan nyikordul. A kis templom poros padlója elnyeli a léptek zaját. A középkori falak mintha száz meg száz elénekelt liturgiát õriznének. Hány imádság szólalt már meg itt, hány és hány békítõ mondat? Leülök egy kiszögellésre. Nézem az ódon íveket. Csend van. Gondolatok válnak szavakká bennem. A szavak kiáltássá válnak. A kinti zajok elõl, a világ disszonáns zajai elõl nem lehet elmenekülni templomok mélyére. Felkapom a hátizsákom. Szinte menekülök kifelé nyugtalan lelkemmel.

A próféta dörgõ hangját visszaverik a környezõ dombok. Éppen kiemel valakit a vízbõl. Mintha viaskodna a bûnnel. Mintha hangjának erejével akarná legyõzni a gonoszt. Mintha nem lenne elég a víz egyedül, mintha nem mosna tisztára a belemerülés, mintha nem tudná belefojtani a rosszat, hogy a jó bukjon föl, õ maga küzd hatalmas szavával, hogy meghallja az ég és föld, hogy végre törjön a bûn átka.

A táj hatalmas öleléssel fogad. Messze világlik a repceföldek sárgája. Mintha egy óriás dobált volna szét kavicsokat, itt is, ott is nagy kövek foltjai látszanak. Parányinak érzem magam, mégis tudom, a végtelen látóhatár csak csalóka látszat. Néhány óra, és ott leszek a legszélén. Nézem rongyos térképemet, az egész pár kilométer csupán. Mit ér a végtelen, ha térképen lehet rögzíteni, ha bejárható, ha elérhetõ? A szépség barátságosan fogad magához. Szememet nyugtatja a távolság. Õk nem tehetnek róla, hogy nekem a végtelen kell. Továbbindulok nyugtalan lelkemmel.

Az alámerülésnél hirtelen magam maradok. Talán azért, mert a víz alatt a zajok éle elveszik. Dobhártyámon csak a víz hangjai döngenek. Nem tudok gondolkodni. Bûneim felsorolása szégyennel tölt el. Tudom, most kellene éreznem a megkönnyebbülés boldog hullámait. De a megkönnyebbülés késik. Ez az utolsó állomás, érzem, itt dõl el minden. Most kell történnie valaminek! Az óriás kezek kirántanak a vízbõl. Friss levegõ tölti be tüdõmet. János már nem rám figyel. Jön a következõ a maga bûneivel, keresésével, nyugtalanságával.

Térdelek a kövön. Ég és föld határán van-e keresnivalóm? Szeretnék stabil talajt a lábam alatt, szeretnék egy helyet, ahonnan az összes csillagot láthatom. Szeretnék bátran gondolni arra, hogy földdé leszek egykoron, szeretnék nyugodtan a világmindenség elemévé lenni. A kõ hideg, a csillagok fénye bizonytalanul pislákol. Van-e hely, ahol otthon van az ember? Ahol József Attila nevét helyesen írják? Van-e hely, ahonnan nem kell továbbmennem, ahol a megérkezés teljessége vár? Van-e hely nyugtalan lelkemnek?

• Ahogy csuromvizesen jövök ki a partra, lelkem rettenve ismeri fel, hogy az ígéret teljesítetlen maradt. Ott hordozom szívemben, gondolataimban továbbra is minden bevallott bûnöm. A remény, hogy mindez a vízben marad, semmivé foszlik. Hiába minden küzdelem, fáradozás. János közben a következõt meríti alá. Megtörlöm arcomat.

– Erre van a Jordánban keresztelõ János?

A fiatal férfi mosolygós arca megzavarja gondolataimat.

– Igen, ott lent, azon az úton. Rám néz. Ruhájából nyers fûrészpor illata árad. Talán ács. Késik a köszönömmel.

– A békességet nem lehet kergetni és elérni, kutatni és megtalálni – mondja helyette. – Sem a templomban, sem a felvidéken, sem a kõnél. A békesség itt van. Nem kell keresned. Itt van. Õ keres téged, õ megy el érted. Bárhol vagy.

Aztán nagy lépésekkel elindul a folyópart felé vezetõ úton. Nem néz vissza. Bennem kimondhatatlan béke támad. Hirtelen megértem egész életemet.

Az utak mind hozzá vezettek? A kérdések mind felé vittek? Nem. Õ jött felém végig a kérdések, keresések, nyugtalanságok útjain. Megérkeztem, hazatértem, hogy induljak tovább sietve, már magam is útkészítõként.

Imádkozzunk! Ismered az utakat mögöttem. Sokat és sokféleképp fáradoztam. Ismered az utakat, amelyeken most járok. Bár tudnék mindig helyesen lépni! Ismered a számomra még ismeretlen utak lehetõségeit elõttem. Add, hogy a kellõ pillanatban jól döntsek, merre menjek! Bármerre járok, te legyél velem! Ennek a tudata mindig tefeléd sodor majd, lépéseim az örökkévalóság lépései lesznek.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::