Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 48
- Celem vagyok – ments meg, Uram!
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Celem vagyok – ments meg, Uram!
A celebek országa lettünk. Statisztikák
szerint a tévénézõk közel fele, 48,8 százalék,
egészen „pontosan” 2 294 195
honfitársunk izgulta végig az egyik kereskedelmi
csatorna Celeb vagyok, ments ki
innen! címû mûsorát. Ma, úgy tûnik,
minden a celebekrõl szól ebben az országban.
Õk uralják a képernyõket, a
magazinok címlapját, rájuk szavaznak a
széles tömegek.
Természetesen meddõ szélmalomharc
lenne ez ellen bármit is szólni, hiszen hamar
megkapjuk az ismerõs cinikus választ:
„Már megint kárognak az egyházak…
Talán savanyú a szõlõ?” Minden elismerésem
tehát a celebritásoké (a latin
szó jelentése: híresség, elõkelõség), köztük
a bukott egészségügyi miniszteré,
mert ha valaki nem tudná: õ is celebritás
bizonyos körökben… Csupán annyit
szeretnék, hogy a celeb szó mellett gazdagítsuk
szótárunkat egy másik idegen szóval,
egy klasszikus bibliai kifejezéssel, a
héber celemmel. Látszólag csak egy betû eltérés
van a két szó között, de tartalmuk,
jelentésük ég és föld.
A celem kifejezéssel már a teremtéstörténetben
találkozunk, amikor arról
olvasunk, hogy Isten az embert a maga
képmására – celem – teremtette (1Móz
1,27). Ez természetesen nem valamiféle
külsõ, fizikai hasonlóságra utal, hanem
sokkal inkább a Teremtõ és teremtménye
közötti belsõ, lelki közösség ígéretét
és esélyét hordozza. Emellett a celem az
ókori nagy uralkodók olyan képmását,
szobrát is jelentette, amely birodalmának
felségterületét hirdeti. Errõl olvashatunk
például Dániel próféta könyvében.
Ehhez hasonlót újkori történelmünkben
is megtapasztalhattunk. Még sokan
emlékezhetünk a proletárdiktatúra profán
szentháromságának méretes képeire:
Marx, Engels és Lenin, illetve hûséges
magyar csatlósaik, Kádár, Fock és Losonczi
minden fontos középületben és útkeresztezõdésben
„jelen voltak”, emlékeztetve
az esetleg feledékeny alattvalókat,
hogy övék az ország, a dicsõség és a hatalom.
Nem véletlen, hogy az ’56-os forradalom
leglátványosabb nyitánya éppen
a hatalmas Sztálin-celem porba
döntése volt.
Napjainkra a kommunizmust felváltotta
a konzumizmus. Úton-útfélen hatalmas
óriásplakátok figyelmeztetik a
jámbor fogyasztókat, hogy mely márkáknak
és termékeknek tartoznak feltétlen
hódolattal és pénzáldozattal. Négyévenként
pedig, a választási kampány
idején az óriásplakátokról politikusok
mosolyognak ránk, mindig egyre szebb
jövõt ígérve a balgán hiszékeny választópolgároknak.
Alig hiszem, hogy az
ókortól napjainkig bármilyen pozitív
fejlõdés tetten érhetõ lenne a celemek
történetében…
De térjünk vissza a celem prototípusához,
a Genezis, a kezdet könyvéhez! A
Teremtõ azzal a küldetéssel helyezi az
embert az édenkertbe, „hogy azt mûvelje és
õrizze” (1Móz 2,15). Isten nem szobrokat,
óriásplakátokat akar felállítani a teremtett
világban, hogy emlékeztesse Alkotójára
és Fenntartójára, hanem az ember
lehet – a szó legtisztább és legmélyebb
értelmében – Isten egyedüli felelõs képviselõje
a többi teremtménytárs között.
Ezt a páratlan méltóságot, kitüntetõ
mandátumot játszotta el az ember hitetlenségével
és engedetlenségével, a bûnbeeséssel.
Izgalmas teológiai kérdés, hogy istenképûségünk,
celem voltunk teljesen eltûnt,
vagy homályos torzóként õrzünk-
e még valamit belõle. De a diagnózisnál
fontosabb a terápia, Isten üdvterve,
melynek lényege, hogy elküldi a várva
várt Messiást, akiben újra tisztán felragyog
az Atya képe. Továbbá Krisztusra
tekintve még a pogány római helytartó,
Pilátus is akarva-akaratlanul prófétai
kijelentésre ragadtatta magát: „Ecce homo!”
– „Íme, az ember!” (Jn 19,5) Benne a
valóságos Isten és a valóságos ember, az
új Ádám jött el a földre. Õ érkezik hozzánk
újra meg újra, különösen is az áldott
adventi idõszakban.
Jézus érkezõ világossága nyomán a
mi arcunkon, a mi életünkben is újra felderenghet
celem voltunk fénye. A Mester
teremtõ szavával újra celemmé teheti
tanítványait: „Ti vagytok a világ világossága.”
(Mt 5,14a)
Ahogy közelednek a karácsonyi ünnepek,
egyre több a fény körülöttünk.
Nemcsak az adventi koszorú égõ gyertyáinak
száma nõ, de több a fény az utcákon,
a tereken, a házak ablakaiban és az
otthonokban. Jó lenne, ha a külsõ fénynövekedés
mellett nem maradna el az
idei adventben a belsõ, lelki napfelkelte
sem! Erre figyelmeztet Jézus bátorító
szava: „A lámpást sem azért gyújtják meg,
hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék,
és akkor világít mindenkinek a házban.
Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek
elõtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsõítsétek
a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15–16)
Íme, az autentikus celemküldetés helyreállításának
jézusi forgatókönyve.
Ha talán még nem is tud róla, de erre a
krisztusi fényre szomjazik valójában
minden teremtmény: az ünnepelt celeb
éppúgy, mint a szürke, hétköznapi átlagember.
Ebbõl következõen mi nem azt kérjük,
hogy valaki mentsen ki minket innen,
mert számunkra az élet sokkal
több, mint egy túlélõshow. Mi celemként
szeretnénk újra megélni, hogy Isten
nemcsak Teremtõnk, hanem Megváltónk
is. Jézusban megváltott a vele és
egymással élõ szeretetközösségre. Ezért
énekeljük reménységgel az adventi himnuszt:
„Ó, fényes Nap, ó, szép Csillag, /
Téged vágyunk mi látni csak. / Kelj fel,
Napunk, fényességed / Ûzze el a sötétséget!”
(EÉ 149,4)
Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
::Nyomtatható változat::
|