Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A celebek országa lettünk. Statisztikák szerint a tévénézõk közel fele, 48,8 százalék, egészen „pontosan” 2 294 195 honfitársunk izgulta végig az egyik kereskedelmi csatorna Celeb vagyok, ments ki innen! címû mûsorát. Ma, úgy tûnik, minden a celebekrõl szól ebben az országban. Õk uralják a képernyõket, a magazinok címlapját, rájuk szavaznak a széles tömegek.

Természetesen meddõ szélmalomharc lenne ez ellen bármit is szólni, hiszen hamar megkapjuk az ismerõs cinikus választ: „Már megint kárognak az egyházak… Talán savanyú a szõlõ?” Minden elismerésem tehát a celebritásoké (a latin szó jelentése: híresség, elõkelõség), köztük a bukott egészségügyi miniszteré, mert ha valaki nem tudná: õ is celebritás bizonyos körökben… Csupán annyit szeretnék, hogy a celeb szó mellett gazdagítsuk szótárunkat egy másik idegen szóval, egy klasszikus bibliai kifejezéssel, a héber celemmel. Látszólag csak egy betû eltérés van a két szó között, de tartalmuk, jelentésük ég és föld.

A celem kifejezéssel már a teremtéstörténetben találkozunk, amikor arról olvasunk, hogy Isten az embert a maga képmására – celem – teremtette (1Móz 1,27). Ez természetesen nem valamiféle külsõ, fizikai hasonlóságra utal, hanem sokkal inkább a Teremtõ és teremtménye közötti belsõ, lelki közösség ígéretét és esélyét hordozza. Emellett a celem az ókori nagy uralkodók olyan képmását, szobrát is jelentette, amely birodalmának felségterületét hirdeti. Errõl olvashatunk például Dániel próféta könyvében.

Ehhez hasonlót újkori történelmünkben is megtapasztalhattunk. Még sokan emlékezhetünk a proletárdiktatúra profán szentháromságának méretes képeire: Marx, Engels és Lenin, illetve hûséges magyar csatlósaik, Kádár, Fock és Losonczi minden fontos középületben és útkeresztezõdésben „jelen voltak”, emlékeztetve az esetleg feledékeny alattvalókat, hogy övék az ország, a dicsõség és a hatalom. Nem véletlen, hogy az ’56-os forradalom leglátványosabb nyitánya éppen a hatalmas Sztálin-celem porba döntése volt.

Napjainkra a kommunizmust felváltotta a konzumizmus. Úton-útfélen hatalmas óriásplakátok figyelmeztetik a jámbor fogyasztókat, hogy mely márkáknak és termékeknek tartoznak feltétlen hódolattal és pénzáldozattal. Négyévenként pedig, a választási kampány idején az óriásplakátokról politikusok mosolyognak ránk, mindig egyre szebb jövõt ígérve a balgán hiszékeny választópolgároknak. Alig hiszem, hogy az ókortól napjainkig bármilyen pozitív fejlõdés tetten érhetõ lenne a celemek történetében…

De térjünk vissza a celem prototípusához, a Genezis, a kezdet könyvéhez! A Teremtõ azzal a küldetéssel helyezi az embert az édenkertbe, „hogy azt mûvelje és õrizze” (1Móz 2,15). Isten nem szobrokat, óriásplakátokat akar felállítani a teremtett világban, hogy emlékeztesse Alkotójára és Fenntartójára, hanem az ember lehet – a szó legtisztább és legmélyebb értelmében – Isten egyedüli felelõs képviselõje a többi teremtménytárs között. Ezt a páratlan méltóságot, kitüntetõ mandátumot játszotta el az ember hitetlenségével és engedetlenségével, a bûnbeeséssel.

Izgalmas teológiai kérdés, hogy istenképûségünk, celem voltunk teljesen eltûnt, vagy homályos torzóként õrzünk- e még valamit belõle. De a diagnózisnál fontosabb a terápia, Isten üdvterve, melynek lényege, hogy elküldi a várva várt Messiást, akiben újra tisztán felragyog az Atya képe. Továbbá Krisztusra tekintve még a pogány római helytartó, Pilátus is akarva-akaratlanul prófétai kijelentésre ragadtatta magát: „Ecce homo!” – „Íme, az ember!” (Jn 19,5) Benne a valóságos Isten és a valóságos ember, az új Ádám jött el a földre. Õ érkezik hozzánk újra meg újra, különösen is az áldott adventi idõszakban.

Jézus érkezõ világossága nyomán a mi arcunkon, a mi életünkben is újra felderenghet celem voltunk fénye. A Mester teremtõ szavával újra celemmé teheti tanítványait: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14a)

Ahogy közelednek a karácsonyi ünnepek, egyre több a fény körülöttünk. Nemcsak az adventi koszorú égõ gyertyáinak száma nõ, de több a fény az utcákon, a tereken, a házak ablakaiban és az otthonokban. Jó lenne, ha a külsõ fénynövekedés mellett nem maradna el az idei adventben a belsõ, lelki napfelkelte sem! Erre figyelmeztet Jézus bátorító szava: „A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek elõtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsõítsétek a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15–16) Íme, az autentikus celemküldetés helyreállításának jézusi forgatókönyve.

Ha talán még nem is tud róla, de erre a krisztusi fényre szomjazik valójában minden teremtmény: az ünnepelt celeb éppúgy, mint a szürke, hétköznapi átlagember.

Ebbõl következõen mi nem azt kérjük, hogy valaki mentsen ki minket innen, mert számunkra az élet sokkal több, mint egy túlélõshow. Mi celemként szeretnénk újra megélni, hogy Isten nemcsak Teremtõnk, hanem Megváltónk is. Jézusban megváltott a vele és egymással élõ szeretetközösségre. Ezért énekeljük reménységgel az adventi himnuszt: „Ó, fényes Nap, ó, szép Csillag, / Téged vágyunk mi látni csak. / Kelj fel, Napunk, fényességed / Ûzze el a sötétséget!” (EÉ 149,4)

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::