A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Amikor a fenti címet olvassuk, mire gondolhatunk? Talán csak nem nyert valamit? Vagy talán régen, néhány évtizeddel ezelõtt elvesztett értékeibõl kapott vissza valamit, talán éppen kárpótlást? Vagy valamilyen nagy pályázaton értek el eredményt, jutottak támogatáshoz? Meg kell mondanom õszintén: a nemescsói–meszleni–acsádi–kõszegdoroszlói gyülekezetek nagy része bizony ezekbõl is tapasztalt valamit az elmúlt években. De most nem errõl van szó.

A lelkész házaspár a Biblia évét akarta a kis gyülekezetben emlékezetessé tenni. Az alkalmat nemcsak azzal tették széppé, hogy elõadást tartottak, hanem különös módját választották az ünneplésnek. Kihirdették, hogy mindenki nézzen körül a polcokon, esetleg menjen fel a padlásra is, és keressen a lomok között régi könyveket: Bibliát vagy énekeskönyvet, esetleg valamilyen áhítatoskönyvet.

A legszebb az egészben, hogy a gyülekezet szót fogadott. Megindult a keresés és gyûjtés. Amit találtak, azt behozták a lelkészi hivatalba vagy istentiszteleti helyeikre. A lelkész házaspár pedig nem tett mást, mint ezekbõl rendezett kiállítást.

S kiderült, hogy a kis közösségnek nagy értékei vannak. A nemescsói, mint tudjuk, artikuláris gyülekezet is volt az elnyomatás idején, s itt szolgált néhány évig idõsb Ács Mihály neves prédikátor is. Két 1785-ös Zöngedözõ mennyei kart is találtak a régi könyvek között a gyülekezeti tagok. Mindkettõ eléggé megviselt állapotban van, de az egyiknek például a család még kis ládát is készített, hogy óvja, védje régi könyvét. Ezek voltak a legrégibb kötetek a most elõkerültek között.

Gondoljuk el, szinte két évszázadig hevertek valahol – az egyiket tudatosan óvták, a másikat nem tartották ilyen becsben. S most ott vannak a kiállítás közepén, tárlóban, és még az is lehet, hogy valami módon restaurálhatták, és maradhatnak tovább is.

Hasonló élmény volt, amikor egy 1850 táján kiadott Bibliát hoztak be. Talán tudjuk, hogy ez ma már hungarikumnak, nemzeti sajátosságnak is számít. Látszik rajta, hogy valamikor olvasták, lapjai szinte rojtossá lettek. Akié volt, az valóban értéknek tarthatta. A család pedig õrizte híven a régi Szentírást. Most ez a könyv is a tárlóba került. Külön állították ki az 1704-ben hetedik kiadásban Casselben nyomtatott Bibliát, amelynek külön érdekessége, hogy az apokrif iratokat is tartalmazza Károli Gáspár fordításában.

De hozták a gyülekezeti tagok a régi szép énekeskönyveket is. Ezek is értékek, s nem csak komoly tartalmuk miatt – a bejegyzések teszik õket még értékesebbé. Van köztük olyan, amelybõl szinte családtörténetet lehetne írni: elmeséli a könyv, hogyan került kézrõl kézre, nemzedékrõl nemzedékre. Vagy ott van egy század eleji konfirmációi emléklap. Meddig szoktuk a konfirmációi emléklapot õrizni manapság? Valaki pedig nemzedékeken át õrizte, és biztosan sokszor tekintett rá hálával és szeretettel. Lehetne folytatni a sort…

E kiállítás „vándorkiállítássá” lesz, végigjárja a társgyülekezeteket. S közben emlékek idézõdnek fel. De a legfontosabb: ezen a módon újra elõkerül a Biblia, az énekeskönyvek és áhítatoskönyvek. S nem csak úgy lehetnek értékké, hogy tárlóba kerülnek! Hanem úgy, ha újra felfedezzük és kézbe vesszük õket, s ami bennük áll, azt a szívünkbe véssük.

Mert a kiállítás végsõ célja nemcsak a régi kincseink õrzése, hanem az, hogy Isten igéje, az énekek és imádságok újra értékké legyenek. Mert nem mi tartjuk, õrizzük õket, hanem õk tartanak, õriznek minket az örök életre. Hasonló élményeket kívánunk sok kis vagy nagyobb gyülekezetnek!

D. Keveházi László

::Nyomtatható változat::