Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Dr. Böröcz Enikõnek, az Evangélikus Országos Levéltár tudományos munkatársának alábbi áhítata a gyûjteményi napon, november 22-én hangzott el. Textus: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim nem múlnak el.” (Mk 13,31)

Azért gyülekeztünk össze, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház gyûjteményeinek dolgairól beszéljünk, egyszerre szûkebb és tágabb értelemben. Három országos evangélikus egyházi intézmény – a keletkezés sorrendjében: levéltár, könyvtár és múzeum – szoros együttmûködését tételezi fel a vállalkozás. A cél pedig az, hogy a gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi szinteken található levéltári, könyvtári, illetve muzeális jellegû anyagok újra felmérésre kerüljenek. Ezen az alapon kell majd kialakulnia egy megfelelõ, jól áttekinthetõ rendezési elvnek. Csak ezt követõen lehet majd megérkezni egy – egyelõre még csak a reményeinkben létezõ – pontra.

Ezen a ponton a gyülekezetekben, egyházmegyékben, egyházkerületekben található levéltári, könyvtári anyagok, illetve a muzeális értékû tárgyak már meg fogják kapni mindazt a figyelmet és törõdést, amely nemcsak a fenntartásukat, hanem a fejlesztésüket is segíti. Vágyaink non plus ultrája az lehet, amikor az ezekkel a dolgokkal való törõdés a lelkészi, esperesi, püspöki, országos egyházi szolgálat természetes velejárója lesz. Magyarán szólva az egyház missziójához tartozik majd.

Törekvésünknek vannak világvallási, bibliai, egyháztörténelmi, magyar evangélikus egyháztörténelmi gyökerei. Majdnem minden világvallásnak vannak szent iratai, szent könyvei, szent tárgyai és nem utolsósorban szent helyei. Az a tény, hogy olvashatjuk a Bibliát, azt tételezi fel, hogy Istennek, embernek szívügyévé vált, hogy üzenetet közvetítsen.

A Jézus születését megelõzõ századok egyikében, a makkabeusok korából olvashatunk kijelentést arról, hogy Júdás Makkabeus összeszedte az országban dúló háborúk miatt szétszóródott könyveket, és könyvtárat rendezett be belõlük. A tudósítás ezzel a meghökkentõ mondattal zárul: „Ha szükségetek lenne rájuk, akkor tõlünk elhozhatjátok õket.” (2Mak 2,15) Ebben a mondatban már azt húzták alá, hogy a szent iratok, könyvek, tárgyak az egész közösséghez tartoznak. Az Ó- és Újszövetség könyveit szintén az a felismerés õrizte meg számunkra, hogy több van bennük, mint pusztán egy embernek vagy egy szûk körnek szóló egyszeri üzenetben. Ezek a könyvek nemcsak a hívõk közösségéhez, hanem a világ minden emberéhez szólnak.

Ha pedig a magyar evangélikus tradícióra gondolok a fentiekkel kapcsolatosan, széles skálát látok magam elõtt. Nagy elhatározások és a velük törvényszerûen együtt járó fellángolások és lelkesedések képezik az egyik végletet. A másik oldalon viszont szégyenteljes mélypontok, totális elhanyagolás. A kettõ között pedig a magyar evangélikus gyûjteményügy hol mint egyes személyek vagy csoportok hûséges munkálkodásának haszonélvezõje, hol meg egyes személyek és közösségek mulasztásainak kárvallottja.

Két példa a huszadik századból. Mályusz Elemért és Sólyom Jenõt számûzetésbe küldték az evangélikus levéltárba, és õk magasra emelték. Ellenpélda: a kommunista korszak egyik felkapottja, az elsõ egyháztörténész doktor, Rédey Pál a hetvenes években többek között az egyik dunántúli gyülekezetbõl azzal a jelszóval vitt el négy, XVII. századi ón gyertyatartót, hogy „ezeknek a parasztoknak nincs szükségük rájuk”. Késõbb vissza kellett adnia, és vérig volt sértve. Liszteszsákban küldte vissza õket. A dolog pikantériájához tartozik, hogy éppen abban az idõben az államhatalom kegyébõl regnáló, hasonló egyházpolitikai álláspontot képviselõ egyházi vezetõk körlevélben indították útra a gyûjteményekkel való törõdés gondolatát.

A hûség történetei követelmények a számunkra, az elrettentõek pedig figyelmeztetnek. Amikor a gyülekezetekbe megyünk, mind a két történet legyen a kezünkben.

Az egyházi esztendõ végéhez közeledve a felolvasott ige kettõs üzenetet hordoz. Minden egyes kereszténynek, de az egész egyháznak az értelmével és a szívével egyszerre kell hittel megragadnia. Jézus Krisztus mondja: „Az ég (azaz a menny) és a föld elmúlnak, de az én beszédeim nem múlnak el.”

Az egyik üzenet ez: a menny és a föld – a Biblia elsõ mondatára gondoljunk –, az Isten által teremtett világ, élõ és élettelen dolgok a mulandóság törvénye alá vannak vetve. Amíg léteznek, addig egyszerre tartoznak a szent és a profán kategóriájába. Minden, ami létezik, minden, amivel dolgozunk, ugyanezt a két sajátosságot hordozza. Részben szent és részben mulandó. Egyiket se feledjük!

A másik üzenet az elõbbinek éppen az ellenkezõje: a testté lett Igének, a bûneink miatt keresztre feszített, majd Isten által feltámasztott Jézus Krisztusnak a szavai örök igék! Beléjük, de még inkább elmondójukba hittel kapaszkodva lehet csak esélyünk arra, hogy önmagunkra, élõ és élettelen világunkra, egyházunkra – benne a magyar evangélikus gyûjtemények ügyére – a valóságnak megfelelõen gondoljunk. A feladatunk ebben a pillanatban pedig nem kevesebb, mint átmenteni a szentet és megszentelni a profánt. És az is, hogy alázatosan ezt az egészet az örök Ige, az örök Bíró mércéje alá helyezzük, hogy a végsõ szót – ugyanúgy, mint az elsõt – õ mondhassa majd ki fölöttünk és munkánk fölött is.

Dr. Böröcz Enikő

::Nyomtatható változat::