Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Száz éve hunyt el a Dunántúli Egyházkerület egykori felügyelõje, Ihász Lajos, aki egyháztörténeti jelentõségét számtalan jótéteménye mellett leginkább végrendeletével alapozta meg. Ebben ugyanis – mintegy megkoronázva áldásos munkásságát – a kerületre hagyta háromezer holdas lõrintei birtokát.

Ihász Lajos nevezetes családok sarjaként 1850. június 12-én született a Veszprém megyei Hathalmon. Nagybátyja volt Ihász Dániel ezredes, Kossuth emigrációbeli társa, anyja révén pedig az egyik legõsibb soproni famíliával, az Artnerekkel állt rokonságban.

Ajkai gyülekezeti felügyelõként kapcsolódott be 1882-ben az egyház munkájába. Szerepvállalásában a családi példa és a társadalmi rang vezette. Apja és egyik nagybátyja mint nagybirtokosok a bakonytamási gyülekezet felügyelõiként tevékenykedtek hosszú éveken át, s ezalatt jelentõs anyagi és természetbeni támogatást nyújtottak nemcsak a helyi gyülekezetnek, hanem szülõhelyük, Nagydém evangélikus közösségének is. Ihász Lajos tehát azon az ösvényen indult, melyet felmenõi tapostak ki, de jóval meghosszabbította útját.

Rövid élete folyamán felügyelõként az egyházigazgatás minden lépcsõfokát megjárta: gyülekezetben Ajkán és Bakonytamásiban, majd a Zalai Egyházmegyében. Legutoljára a Dunántúli Egyházkerület választotta meg felügyelõjének, miközben ugyanitt a szegény gyülekezetek segélyezését ellátó gyámintézet világi elnökeként is szolgálta egyházát. Ekkoriban írta róla egy lelkész: „Ihászunk áldott lelkû, istenes ember. Sok kellene nekünk e fajtából.”

Az anyagiak terén megmutatkozó áldozatkészségét elõször 1886-ban juttatta kifejezésre. Ekkor különféle egyházi célokra tett alapítványai elérték a kétezer forintot. (Megjegyzem, hogy 1894-ben a bakonytamási lelkész éves fizetése negyvenkét forint volt!) Felelõsségérzetét és példás ügyszeretetét a gyakorlatban elõször a filoxéravész miatt elszegényedett zalai gyülekezetek segélyezésekor mutatta meg. Túl ezen sorra járta az elkeseredett szótól zajos falvakat, elõadásokat tartott, lelket öntött a csüggedõkbe.

A gyámintézeti elnökségnek köszönhetõen a kilencvenes évektõl több külföldi kiküldetés lehetõsége nyílt meg elõtte. 1897 õszén részt vett és felszólalt a Gusztáv Adolf Egylet Berlinben tartott éves fõgyûlésén. Sajnálatos, hogy beszámoló helyett itt védõbeszédet kellett tartania. Ebben az idõszakban ugyanis erdélyi szász újságoktól Németországba átszivárgott rosszhiszemû álhírek mérgezték az egylet és a magyar gyámintézet viszonyát, azt állítva, hogy utóbbi a támogatások odaítélésében etnikai alapon részrehajló.

Az elõzõekben vázolt munkásság fényében nem meglepõ, hogy a korábbi egyházkerületi felügyelõ, Szentmártoni Radó Kálmán halála után tartott választást 1899-ben Ihász nagy fölénnyel nyerte meg. (Negyvenhárom szavazattal kapott többet, mint a másik négy jelölt együttesen.) Sikerében azonban az erõs kezû Gyurátz Ferenc püspöknek is jutott némi szerep, hiszen amellett, hogy Ihász beleillett egyházszervezési koncepciójába, még mély barátság is fûzte hozzá. Gyakran tett látogatást birtokain, Lajosnap nem múlhatott el a részvétele nélkül. Elsõ találkozásukra elvileg már 1865-ben sor kerülhetett, amikor Ihász hatodikos gimnazista, Gyurátz pedig végzõs teológus volt Sopronban. 1874- ben a bonyhádi kerületi gyûlésen mindketten a Veszprémi Egyházmegye küldöttei voltak, késõbb együtt elnökösködtek a Dunántúli Gyámintézetnél.

A beiktatása elõtti napokban levelet írt püspökének, melyben felügyelõsége idejére évi kétezer koronát ígért a kerületnek. 1908-ban bekövetkezett haláláig így összesen tizennyolcezer korona folyt be tõle a kerület pénztárába. A pénz azonban önmagában soha nem elégséges tényezõ, hamar szétforgácsolódhat az ellentétes érdekek küzdelmeiben. Szerencsére ezektõl mentes volt az a rövid idõ, melyet együtt töltöttek a kerület élén. A gyámintézeti közös elnökség idején kialakult együttmûködési készségük, barátságuk, békés egyetértésük kisugárzott az egész kerületre. Még a legnagyobb vitákat kiváltó ügyet, a kõszegi leánynevelõ kérdését is sikerült méltósággal rendezniük, szép példáját adva az élõ hit mûködésének.

Felügyelõsége kezdetén a legnagyobb feladatot ennek az evangélikusság fennmaradása szempontjából létfontosságúnak tekintett intézetnek a megerõsítése jelentette. Az építkezésbõl adódott jelentõs tartozások ellenére õk Gyurátzcal a jövõbe tekintettek. 1901-ben húszezer koronáért saját felelõsségükre vásároltak meg egy szomszédos ingatlant, mert a fejlesztés úgy kívánta.

Ihász Lajosnak földbirtokai révén nyílt lehetõsége ilyen mértékû adakozásokra. Kiváló gazdaként mintagazdaságokat hozott létre, melyek szakmaiságukkal és küllemükkel egyaránt a legelismerõbb szavakra ragadtatták vendégeit. Tenyészmarháit az ezredéves kiállításon kiállítási éremmel, terményeit az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyéremmel jutalmazták. A mezõgazdaság területén végzett munkája elismeréséül a király a maga alapította Ferenc Józsefrend lovagkeresztjével tüntette ki.

Számára a legnagyobb elismerés mégsem az uralkodó, hanem Jókai Mór szájából hangzott el, aki egyik hathalmi látogatása idején búzavirágot ajándékozott volna unokahúgának, Ihász Lajosné Jókay Etelkának, de a házigazda rozstáblája oly tiszta volt, hogy a híres vendég csak tüzetes keresgélés után lelt néhány szálat. Ezek a látogatások valódi felüdülést jelentettek a második házasságának elfogadtatása miatt õrlõdõ idõs írónak. „Nem tagadhatom, hogy a rokonaim iránti vonzalom nálam is eleven, s ahogy engemet nõmmel együtt Hathalmon az én mintaszerû elõképem, Károly bátyám, az én kitûnõ derék sógorom, Ihász Lajos és neje, legszeretetreméltóbb húgom, Etelka s a nõk és jellemek legtökéletesebbike, Mari húgom, özv. Peti Józsefné, sõt a mi feledhetetlen Móricunk kedves fia, Miklóska fogadtak, az az én életem legkedvesebb emlékei közé tartozik” – írta egyik levelében.

1906-ban a bonyhádi egyházkerületi gyûlésen Ihász rámutatott a katolikus báró Baldácsy Antal példájára, aki harminc évvel korábban nyolcezer holdas birtokot hagyott a protestáns egyházakra. Hallgatóságának ekkor még nem volt tudomása arról, hogy a példakövetésben magát állította elsõ helyre 1903-ban elkészített végrendeletével. Beszédében van egy mondat, amely annak ismeretében válik lényegessé, hogy egészségi állapota miatt több gyûlésen már nem tudott részt venni: „Lélekemelõ gondolat és boldogító tudat: mások szegénységén segíthetni és nemes törekvéseik kiviteléhez anyagi támogatással hozzájárulhatni.”

Ez volt az az elv, amely õt mindig vezette, s az említett körülmények alapján leszögezhetjük: ott, akkor ebben az egy mondatban tudatosan vagy akaratlanul, de szellemi végrendeletét is megfogalmazta. A következõ két évben betegség és felgyógyulás váltotta egymást az életében rövid idõszakokon belül, mígnem 1908. december 6. hajnalán Teremtõje magához szólította mennyei hazájába. Emlékét ez év szeptember 20-a óta bronzrelief õrzi a bakonytamási evangélikus templomban.

Németh Tibor

::Nyomtatható változat::