Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A régi pesti kávéházak hangulatát idézõ Pilinszky János irodalmi kávéház szeptember óta várja vendégeit. Rendszeresen láthatók-hallhatók benne színi elõadások, koncertek, helyet ad könyvbemutatóknak, író-olvasó találkozóknak. A Pilinszky Café ötletgazdáját, Oberfrank Pál színmûvészt kérdeztük a vállalkozásról.

– Néhány éve megszületett már bennem a gondolat, hogy létre kellene hozni – nem is feltétlenül egy kávéházat, hanem – egy helyet, ahol arról beszélhetünk, hogy érdemes élni, van remény, van jövõ. Létrehozni egy olyan helyet, ahol mûvészeti, irodalmi, szakrális esteket, találkozókat lehet szervezni. Ugyanis elkezdett nyugtalanítani, bosszantani, hogy nem lehetett már megtalálni azt a fajta szórakozást, kulturáltságot, igényességet, minõséget, amely inkább a valódi, örök értékekrõl beszél. Úgy látom, hogy szinte egyeduralkodóvá lett a budapesti kulturális életben egy elbizonytalanodott, mára jól láthatóan összezavarodott, nyomon követhetetlen, magát mégis meghatározónak mutató „megmondó” gondolkozás, melyet sokszor azok sem éreznek gyökeresen magukénak, akik képviselik, vagy akik azt gondolják, hogy ez korszerû. Mégis idegesnek látszanak, és a belsõ béke, rend, a szeretet harmóniája nem érzõdik. Azoknak az úgymond polgári vagy, ne adj’ Isten, keresztény, konzervatív érzelmû embereknek, akik úgy szeretnének szórakozni vagy színházba elmenni, hogy ne sértsék meg õket a hitükben vagy érzelmeikben, nehéz dolguk van. Értük jött létre a kávéház: a mûvészekért, akiknek van mondanivalójuk, és a vendégekért, akik a lelki feltöltõdés lehetõségét keresik.

– A Városmisszió keretében több eseménynek is helyet adtak. Kimondottan keresztény programokat óhajtanak szervezni?

– Nem kizárólag. A hely elnevezése nem véletlen, hiszen Pilinszky János is – úgy gondolom – nyitott ember volt. Szeretnénk ezzel a fajta nyitottsággal mûködni. Célunk, hogy sokan eljöjjenek, itt egymásra találjanak, párbeszédet folytassanak, és érezhessék: nincsenek egyedül gondolataikkal. Tehát nem célunk, hogy beszûkítsük a kávéházat, hogy valamiféle álságos keresztény attitûd legyen a sajátja.

– A kérdés indiszkrét, de rögvest megfordul az ember fejében: nem nehéz ebbõl megélni?

– De, fõleg a jelenlegi gazdasági helyzetben. Úgyhogy most errõl szó sincs. Viszont az ember egy kávéház üzemeltetõjeként is idõrõl idõre megtapasztalja, hogy nincsen egyedül; nemegyszer érezzük a fölülrõl való segítséget… Bízunk benne, hogy vesszük az akadályokat. A hely igen nagy, amit ki kell használni, és persze új ötleteink is vannak. Lehet, hogy hamarosan menzát is beindítunk.

– Színmûvészet és vendéglátóipar hogy jön össze?

– A mûvészet révén. Négyen, volt piarista diákok alapítottuk a Pilinszky Cafét, de én nem elsõsorban tulajdonosa, hanem úgynevezett mûvészeti vezetõje vagyok a kávézónak. Egyrészt én találtam ki, hogy ezen a helyen legyen, másrészt a mûvészetek kapcsán kerülök a képbe. Nem célom, hogy befejezzem a színészi pályafutásomat.

– Itt is fellép, ugyanakkor játszik máshol is?

– Igen, például a Csak egy éjszakára címû darabot már többször bemutattuk itt is. De inkább a programok szervezésében, elõkészítésében, megvalósulásában segédkezem, közben pedig rohangálok: próbálok a Karinthy Színházban, játszom a Vígszínházban, megyek a szinkronba, forgatok, reklámot készítek…

– Lehet egyáltalán bírni ezt a tempót?…

– Nem bánnám, ha „lecsillapodhatnék”. Arra törekszem elsõsorban, hogy valahogy méltó módon lehessen élni, hogy ne kelljen ezt a feszült életet… Szeretném, ha megmaradhatnék annak, aki vagyok, és ne kelljen valamiféle görcsbõl vagy félelembõl cselekedni, munkát vállalni, mint ahogyan ezt sokan mások teszik.

– Mivel töltené legszívesebben a szabad idejét?

– Olvasnék. Itt van a Biblia éve… Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy kezdte az évet, hogy el fogja olvasni a teljes Bibliát – már itt a tél… Szent Pál éve kapcsán egy korábbi ötletemet is meg szeretném valósítani. Felmerült bennem, hogy vajon Pál és Péter kapcsolatát mi jellemezte, mi játszódhatott le közöttük, hogyan mondaná el Péter, hogy mi történt vele azon az éjszakán, amikor megtagadta Jézust. Ezek óriási drámai dolgok. A színházzal mindezt közelebb vihetnénk az emberekhez. A megvalósításhoz azonban idõ kell, bele kell mélyedni, hosszasan foglalkozni kell vele.

– Partnerekre talál ehhez a vállalkozáshoz a mai magyar színházi életben?

– Sajnos azt kell mondanom, hogy manapság a színházi emberek nagy része nem akar a szakrális dolgokról tudomást venni, vagy arról, hogy van Isten. Nem foglalkoznak Jézus személyével, vagy hogy vannak-e csodák… Nem akarnak ezzel komolyan szembenézni, nyíltan nem teszik föl ezeket a kérdéseket, hanem inkább profanizálnak, és egy kis zsidó gyereknek tekintik Jézust, aki mindenféle dolgot mondott. Meg hát ez nem trendi manapság, sõt akadály lenne, karriergyártáshoz pedig ellenjavallott. Pedig tudom, hogy legbelül, ott mélyen, minden után, ott a szikra mindenkiben.

Persze az élet valóban nagyon nehéz és komoly dolog, és nem oldalra kell nézegetnünk, hanem felfelé. Ez a mi felelõsségünk. Adni és segíteni. A végsõ pillanatban mindnyájan ott leszünk. Együtt. Egyébként a Padlás címû musical foglalkozik a maga módján ezekkel a kérdésekkel, és lám, nem is lehet levenni a mûsorról, mert az emberek vágynak erre, szeretnének errõl hallani.

– Gondolja, hogy az itteni munkássága hatni fog a színésztársadalomra?

– Azt nem hiszem, azonban vannak olyan kollégáim, akik szívesen eljönnek ide. Nyilván õk is küzdenek, és „futják” a saját maguk életét.

Szeverényi Ágnes

::Nyomtatható változat::