A vasárnap igéje

ADVENT 3. VASÁRNAPJA – Jn 5,31–38

Hozzászólás a cikkhez

Karácsony közeledtével egyre inkább hatalmába keríti az embert az a különleges feszültség, amelyben szüntelenül ott vibrál a kérdés: milyen lesz az ünnep? El fogja-e hozni mindazt, amit várok tõle? Vajon jót várok-e egyáltalán az ünneptõl? Vajon jó-e a felkészülésem, és a várakozás után a beteljesedés örömét fogom- e ajándékba kapni? Jó lenne, ha valaki felkészítene, jó lenne, ha valaki együtt jönne velem, fogná a kezem, irányítaná a lépteim, mert tekintetemet olyan könnyen elhomályosítják hamis fények, lépteim olyan hamar megtalálják a széles út kényelmét!

Advent harmadik vasárnapja az útkészítõre, Keresztelõ Jánosra irányítja figyelmünket. Elsõsorban nem mint emberre, nem mint bibliai alakra. A Keresztelõ annak a mindig jelen lévõ isteni küldöttnek a típusa, aki égõ és világító fáklya, az igazság bizonyságtevõje. Õ az, akinek fénye a világ világossága felé fordítja a tekintetet, akinek bizonyságtétele a kegyelmezõ Isten igazságára döbbent rá. Erre van szükségünk, ha a gyógyulás, az elfogadottság, az Istenhez tartozó élet ajándékára várunk, és nem csak arra, hogy karácsony múló napjait legalább az átélés pillanataiban tegyük mind teljesebbé. Erre van szükségünk, ha a Megváltót várjuk.

„Ti elküldtetek Jánoshoz, és õ bizonyságot tett az igazságról” – mondja Jézus. Annak igazságáról, akirõl a legtöbbet akkor mondta, amikor úgy mutatott rá, mint áldozati bárányra, aki a világ bûnét hordozza. A bárány pedig megmutatta, hogy van hatalma arra, hogy minden vétket magára vegyen, mert az Atya tanúskodott róla. Nemcsak a bûnös emberrel való közösségvállalás megrendítõ Jordán-parti jelenetében, nemcsak a megdicsõülés hegyének mennyei dimenziót megsejtetõ jelenésében.

Jézus személyével a prófétai jövendölések holt betûi egyszeriben az élet valóságaként jelentek meg. Vakok szemeinek megnyílása, sánták szökellése, halottak feltámadása – mind az élet diadalát hirdette. A szavak, amelyek nem írástudós kényszeredettséggel, hanem hatalommal hangzottak, az Istenrõl való dadogást életteli himnusszá nemesítették. Nem hiába vártak azok, akik beteljesült ígéretre, gyógyulásra vágytak; jó helyen kerestek, akik Jézushoz mentek.

Pedig az út, amelyet végigjárt, látszólag csúfos véget ért: az angyal hirdette evangéliumos éjszakától nagypéntek halott, hideg éjszakájáig. Ez lett volna a Keresztelõ Jánosénál nagyobb bizonyságtétel? A Jordán pusztájának rendkívüli útkészítõje ezt hirdette volna? Igen, ezt. A feladatot, amelyet az Atya a világba érkezett Fiúnak jelölt ki, amely a teljes önfeláldozás küldetése volt.

Ez a Fiú tanúságtétele az ember számára elképzelhetetlen szeretetrõl, amely válogatás nélkül mindenkihez szól, és mindenkinek felkínálja a visszatalálás lehetõségét. Nem hiába vártak azok, akiknek már kétségbeesni sem maradt erejük, akik talán már nem is hittek, csak az utolsó utáni esély képtelenségével engedték magukat belezuhanni Isten kezébe; jó helyen álltak meg, akik a városon kívülre, a Koponyahelyre igyekeztek.

„Csak egy ideig akartatok az õ világosságában örvendezni” – szól a jézusi szemrehányás. Hamar feledésbe merült az útkészítõ szava. Lehet, hogy a valósággal való szembesülés már nem volt olyan jó. Lehet, hogy királyt akart a jóllakott ötezer, nem pedig elbújó Mestert. Lehet, hogy harci ménen tartott diadalmenetet, nem pedig szamarat akart látni a páskára gyülekezõ jeruzsálemi sokaság. De akinek szívében a Lélek tanúskodott a Fiúról, az felismerte, hogy az egész Jézus- esemény az egyszeri és megismételhetetlen kinyilatkoztatása Isten szeretetének, és másban, máshol nem lesz soha ennyire metszõn, élesen világos, hogy Isten szereti teremtett világát és benne az embert: a lázadót, a vele szembefordulót, az elbukót. Nem hiába vártak azok, akikben éltek az õsi szavak; jó helyen kerestek, akik Jánostól Jézus felé indultak.

Sokan és sokszor nem értették Jézust, elmentek mellette, vagy egyenesen ellene fordultak. Pedig az a teljesség, amely földi létébõl, küldetésébõl fakad, minden ember számára gyógyulás, kegyelem és élet. Szólaljanak meg minden idõk útkészítõi, és hangozzon mindig friss hangon, kétezer év múlhatatlan harmóniájában: õ jön! Érkezik, mint egykor a betlehemi éjszakában.

Az adventi csend nem süket hallgatás, nem mondanivaló nélküli némaság, hanem a lélek csendje, amelyben egyre tisztábban, egyre érthetõbben hangzik a felkészítõ üzenet: már elindult feléd is, hogy megajándékozzon! Ámen.

Imádkozzunk! Készíts fel, Urunk, hogy ünnepünk ne legyen csalódás! Készíts fel, Urunk, hogy szereteted világossága tovább ragyogjon, mint az ünnep múló fényei. Készíts fel, Urunk, hogy karácsony ünnepe életre szóló ajándékot hozzon! Ámen.

Ördög Endre

::Nyomtatható változat::