Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„És akkor így szólt a fekete konyhásnõ: »Gyere, Jenny, itt van az új magyar lány!«” – Harsány nevetés fogadta az emlékidézésnek ezt a mondatát. Benne megragadható egyrészt az a folyamatosság, amelynek jegyében magyar teológushallgatók és lelkészek 1985 óta jelen vannak az Egyesült Államokban, másrészt az a tény, hogy ösztöndíjuk kiegészítése céljából legtöbben mosogatást vagy egyéb munkát szoktak vállalni.

Tizenhatan jöttünk össze azok közül, akik az elmúlt huszonhárom évben amerikai egyetemeken és szemináriumokon tanulhattunk. Különbözõk voltak a helyek (Chicago, Columbus, Minneapolis, Boston, Princeton, Berkeley), és nagyon sokat változtak az idõk, ám sok szempontból közösek voltak az élmények.

Az egyik egykori ösztöndíjas elmondta, hogy az elsõ idegen szó, amelyet Chicagóban megtanult, a diversity, vagyis a sokféleség volt. Az amerikai társadalmat és a tanulmányi lehetõségeket egyaránt jól jellemzi ez. Az oda érkezõt elõször szinte mellbe vágja a kulturális és teológiai sokszínûség. Szinte mindenki nagyra értékelte a kinti kutatási lehetõségeket. Volt, aki négy bõrönd könyvvel érkezett haza. Kinek-kinek lehetõsége nyílt specializálódásra is. Volt, aki a kórházi lelkigondozásban vagy a „story-telling”- hez, történetmondáshoz is kapcsolódó narratív teológiában és igehirdetési gyakorlatban mélyedt el, és volt, akit a teológia és a természettudományok találkozása vagy a környezetvédelem ragadott meg. Ketten is elmondták, hogy kinti tanulmányaik során a családon belüli erõszak témájával kezdtek behatóan foglalkozni.

A beszélgetés egyik résztvevõje eredetileg nyelvészeti tanulmányokra kapott ösztöndíjat, ám éppen ott kerítette hatalmába a teológia. Egy kutatói ösztöndíjas pedig elõbb Shakespeare-t tanított amerikai diákoknak, ám legszívesebb õ is a hittudománnyal foglalkozott.

Feltûnõen sokan mélyedtek el a kontextuális teológiában. Ennek jegyében elsõ kézbõl kaphattak tájékoztatást az afroamerikaiak vagy éppen az indiánok életérõl és vallásosságáról, továbbá a posztmodernrõl vagy a felszabadítási teológiáról.

Többen nagyszerû lehetõségként élték meg, hogy a tanulmányokhoz kapcsolódóan utazhattak is: volt, aki háromszor is járt egy dakota rezervátumban, más pedig dél-amerikai körúton vehetett részt. Ismét más egy chicagói thai közösségben szolgált hónapokon keresztül.

A legtöbben persze elsõsorban a tengerentúli magyar gyülekezetekkel kerültek kapcsolatba. Nem csoda, hogy újra és újra elõkerült Bernhardt Béla fõesperesnek, az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia (AMEK) elnökének a neve. Feleségével és munkatársaival együtt õ különösen is sokat tett a magyar ösztöndíjasokért. Hosszú éveken át természetes volt, hogy az Amerikába érkezõ magyar diák elõször az õ clevelandi otthonukban tájékozódik a feladatokról és a lehetõségekrõl. Az amerikai magyarság fokozatos elerõtlenedését jelzi ugyanakkor az a tény, hogy az évek múltával egyre kevesebben végeztek alkalmi szolgálatot kinti magyar gyülekezetekben. Legtöbben ezzel együtt megható élményeket õrzünk a tengerentúli magyarokkal való személyes találkozásokról, a közöttük végzett szolgálatokról. Sokan vesszük azóta is örömmel kézbe a tengerentúli evangélikusok Erõs Vár címû lapját.

A sajátos „osztálytalálkozó” résztvevõi többnyire félszavakból is megértették egymást. Egy-egy professzor alakjának vagy helyi szokásnak a megemlítése legtöbbükben az otthonosság érzését keltette.

A hasonlóságok mellett persze számottevõ különbségek is napvilágra kerültek. Ez nem is csoda, hiszen a közel két és fél évtized során sokat változott Amerikai és a világ. Kezdetben még „a vasfüggönyrõl túlról” érkeztünk, és kalapáló szívvel találkoztunk a tengerentúli emigráció képviselõivel, vettünk részt egy-egy 1956-os megemlékezésen.

Kinek-kinek életre szóló élményt jelentett megrendítõ események vagy történelmi változások közeli átélése. Volt, aki a Challenger ûrrepülõgép lezuhanását vagy a csernobili katasztrófa amerikai fogadtatását élte át testközelbõl, más egy-egy elnökválasztásnak, esetleg a szavazatok újraszámlálásának az izgalmait. Egyikünk arról mesélt, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás híre éppen az Amerikai Evangélikus Egyház chicagói központjában érte, és onnan szemlélhette, amint azonnal szervezték a lelki segítségnyújtást, az imaköröket és megemlékezõ istentiszteleteket.

A múlt és a jövõ politikai kérdéseirõl is jó beszélgetést folytattunk. Volt, aki arról a felismerésérõl számolt be, hogy négy bostoni diáktársa dédszüleit is Magyarországról deportálták. Ugyanígy izgalmas témát jelentett a Barack Obama elnökségével kapcsolatos várakozás is.

Többen említették Amerikával kapcsolatban a „kultúrsokk” kifejezést, vagyis hogy nem volt könnyû alkalmazkodni a kinti körülményekhez. Az ösztöndíjas rendszer jó szervezettsége és a vendéglátók figyelmessége azonban elõbb-utóbb mindenkit átsegített a nehézségeken. Tagadhatatlan tény, hogy az amerikai társadalom egy részét a felszínesség jellemzi, ám szinte mindannyian meggyõzõdhettünk az egyetemi rendszer magas fokú szervezettségérõl, az élet gyakorlatias gördülékenységérõl.

Minden jót meg lehet szokni – ezért is fordulhatott többekkel elõ, hogy hazaérkezésük után estek át egy bizonyos – ellenkezõ jelû – kultúrsokkon. Az egyik résztvevõ keserûen jegyezte meg: régóta vár arra, hogy egyházának visszaadjon valamit abból, amit az ösztöndíjon keresztül kapott, de még nem találta meg a helyét. Bár mindannyian Amerikából jöttünk, néhányan még keresik mesterségük címerét.

A volt ösztöndíjasok találkozója korántsem csak mesedélután volt. Elhatároztuk, hogy az eddiginél tudatosabban tartjuk a kapcsolatot a befogadó alma materünkkel, egykori tanárainkkal, diáktársainkkal, az amerikai magyarokkal – és persze egymással is. Ennek jegyében kicseréljük olvasmányélményeinket, szemináriumokat rendezünk a kortárs angolszász teológiáról, figyelemmel kísérjük az amerikai közélet eseményeit, és rendszeresen tartunk angol nyelvû istentiszteleteket.

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::