Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Rózsás János

Budapesten is vidéki ember: tartását szelídség és keménység járja át. Szerényen fogadja az üdvözléseket; boldog, hogy itt lehet ennyi tiszta arcú vendég között. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karának dísztermében jeles hazai személyiségek mellett erdélyi, vajdasági, felvidéki mûvészeket köszöntöttek. Rózsás János fiatalon, 1944-ben leventeként esett orosz fogságba, diverzió vádjával tíz évre ítélték. A leghírhedtebb lágerekben raboskodott. Kazahsztánban együtt volt Szolzsenyicinnel. 1953 végén tért vissza Magyarországra. 1975–76-ban készült emlékirata (Keserû ifjúság, Éltetõ reménység) az elsõ megrendítõ és hiteles beszámoló a Szovjetunióba hurcolt magyarok sorsáról.

Az idén a rangos Bethlen Gábor-díjjal jutalmazták Rózsás János munkásságát. A nemrég nyolcvanadik évét betöltõ írót ebbõl az alkalomból kérdeztük a régi esztendõkrõl és a jövõ terveirõl.

– Isten rendelése volt, hogy kimaradtam a legszörnyûbb lágerekbõl – kezdi az emlékezést. – Háborús éveket éltünk, apám a fronton volt, bátyáim Európában kóvályogtak. Nagy teher nehezedett rám, bizony ingerült és ideges voltam. Kanizsán sûrûn megfújták a légiriadót, édesanyám mindig megijedt, és én rendre lekaptam, hogy miért mérgelõdik. Odakint, a messzi Távol-Keleten, mikor eszembe jutottak az én kamaszos, „bántó” szavaim, nagy fájdalommal gondoltam édesanyámra. Mondogattam is: „Istenem, csak még egyszer találkozhatnék vele!” És megadta a Jóisten a viszontlátás boldogságát! Meg kell, hogy említsem, mikor már itthon voltam, egy fél év után azt mondta édesanyám: „Édes fiam, úgy látom, neked használt a fogság. Sokkal higgadtabb vagy, mint amikor elmentél.”

– A legnehezebb idõkben gondolta, hogy megéri a nyolcvanadik születésnapját?

– Soha nem gondoltam arra, hogy megérem ezt a nagy idõt. Én az egyszer húszat se reméltem. Nem tudok eléggé hálás lenni az Istennek, és mind a mai napig igyekszem a küldetésemet, a feladatomat teljesíteni. Igaz, fizikailag nem tudok annyit vállalni, utazást, elõadásokat, de írásban mindent megteszek, évi ezerötszáz levélre válaszolok, és ez nem pusztába kiáltott szó, mindig valami fontos dolognak a megvilágítása vagy bajtársi ügyek intézése, moszkvai kérelmek. Örülök, hogy az íróasztal mellett még aktív tudok lenni.

– Együtt raboskodott Szolzsenyicinnel. Késõbb volt-e kapcsolata a nagy orosz íróval?

– Mikor 1953-ban szabadult, elment számûzetésbe, ezért nem cserélhettünk címet. És vártam én is, hogy megyek örökös számûzetésbe. Elvesztettük egymást. 1962-ben megjelent az Ivan Gyenyiszovics egy napja címû regénye. Azonnal írtam a folyóiratnak, felvettem vele a kapcsolatot, és leveleztünk, amíg lehetett. 1967- ben az írókongresszus körül üzente, hogy politikai tevékenysége miatt a felesége tartja velem a kapcsolatot. ’74-ben kiutasították hazájából, de sikerült új címét megszereznem, s volt néhány amerikai levélváltásunk. 1994-ben tért vissza, Moszkva mellett élt, és már nem kerestük egymást. Nagyon beteg volt, négy infarktuson esett át, másrészt keményen cenzúrázták a sorainkat, csak idõjárásról, egészségrõl írhattunk. Az elmúlt évben a fia itt járt Magyarországon, közös barátaink összehoztak bennünket, és egy nagyon szép beszélgetést tudtunk folytatni, mindent elmesélt a családjáról…

– Az utóbbi idõben sokat említik Salamov nevét…

– Ismerem az életrajzát és a könyveit. Fájdalmas, szívszorító olvasmány. Húsz évig volt rabságban a legszörnyûbb helyen, az északi Kolimában. Mindenki másképp dolgozta föl a szenvedéseket. Salamov egy papnak volt a fia, úgy látszik, nem kapott annyi lelki muníciót, hogy el tudja fogadni a sorsát. Én idegenként kerültem oda, úgy éreztem, hogy a hazámért és a hitemért szenvedek. Õ pedig a saját hazájában lett a társadalomból kitaszított. Sokszor mondták az oroszok: „De jó nektek, hogy van Istenetek! Van kihez imádkoznotok, van kiben reménykednetek.” Nekik Sztálin volt a vezérük, de csalódtak benne. Nem kellett volna olyan szörnyû embernél megállni, mondom most, annyi évtized múltával.

– Mit gondol, szabadulásuk után sokan megkapták a kegyelmet?

– Remélem, annyi szenvedés után sokan. Komoly megtérések voltak Oroszországban, a hitélet újból megindult. 2002 húsvétján két hetet töltöttem Odesszában a Duna Televízió vendégeként. Azt mondtam magamban: „Uram Isten, mit ért a nyolcvanéves kemény és kegyetlen ateista propaganda, ha a hit így meg tudott újulni?” Újjászülettek az emberek! Szomorúan teszem hozzá: bárcsak itt, Magyarországon tudnánk így visszatérni Istenhez!

– Találkozott hitükért üldözöttekkel?

– Nagy volt a vallásüldözés. Egyházi embereket bebörtönöztek, kivégeztek, a templomokat bezárták, kirabolták, átalakították raktárnak vagy mozinak. Miután már jól megritkították õket, a hitéletet próbálta továbbvinni egy-egy sekrestyés, harangozó, vallásos öregasszony, próbáltak alakítani kis bázisközösségeket. Persze ezeket kinyomozták, és õket is a lágerekbe hurcolták. Közöttük kevés volt a régi pópa, inkább fiatalok, „békepapok” voltak, akik gyorsan megkapták a maguk huszonöt év büntetését. A nénikék és bácsikák is ott voltak közöttünk, és mesélték, hogy amikor elkobozták a Bibliákat, õk emlékezetbõl írták le a litániákat. Templomi szláv nyelven folyt a szertartás, félrehallottak dolgokat, és a másolgatással torzultak a szövegek. De hát mégiscsak Isten szavai voltak azok a gyûrött kis papírlapokra írt imádságok és fohászok.

– Milyen érzés volt visszamenni oda, ahol raboskodott?

– Elképzelni se tudtam, hogy visszamegyek abba az országba, ahol fogoly voltam. És hajnali három órakor arra ébredek, hogy a milliós nagyvárosban, ahol tizenöt székesegyházat helyreállítottak, kivilágították a templomokat, és harangszótól zeng minden!

– Sokat beszélt Oroszországról. Hogyan látja a mi országunk jövõjét?

– Megmondom õszintén, én optimista és bizakodó ember vagyok. Hiszek a jóban, hitünk feltámadásában. És hiszek a magyarságban. Sokszor halljuk, a külföldre vetõdött magyarok hogy megállják a helyüket, milyen jó nevet szereznek. Mintha itthon készakarva hitetnék el velünk, hogy tehetetlenek vagyunk és kiábrándultak, hogy semmiféle kezdeményezés nincs bennünk. De van. Csak engedni kellene, és nem sugallni a pesszimizmust az emberekbe. Én bízom abban, ha felszabadulunk a gonosz varázs alól, akkor a magyar nép magához fog térni, és újból jó kedvvel teremt.

– Milyen érzés volt átvenni a Bethlen Gábor- díjat?

– Nem ez az elsõ kitüntetésem. Nagyon nagy elismerésnek tartom. Örömmel tölt el, hogy engem mint zalai remetét észrevettek, és elismerték munkásságomat, amire az életemet tettem föl. A Jóisten hazasegített, megajándékozott Szolzsenyicin barátságával, rengeteg élménnyel. Mondhatom, a tenyerén hordozott.

– Közeleg karácsony. Mit jelent Önnek Jézus születése?

– Igaz, hogy van karácsonyfánk, de mi már évek óta nem veszünk egymásnak ajándékot. Nekünk karácsony a szeretet ünnepe. Megöregedtünk, boldogok vagyunk, megértük, hogy együtt imádkozhatunk a karácsonyfa elõtt! Ez az élet legnagyobb ajándéka számunkra. A lágerben a szeretetben oly nagy hiány volt, az ottani farkastörvények felõrölték a lelkek békességét. Karácsonyt, Krisztus Urunk születését különösen átérzem. Végül megkaptam a család melegét, a környezetem figyelmét, azt, hogy annyi üldöztetés után nem szûnõ szeretet vesz körül.

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::