Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

2006 adventjén volt vendégünk Gyurkovics Tibor. A népes gyülekezeti körben szinte természetesnek hatott, hogy a beszélgetés folyamán újra és újra visszatértünk Jézushoz. Az egyik pillanatban váratlanul a sekrestyeajtóra mutatott: „Arra várok, hogy Krisztus egyszer csak bekopogtat és belép. Ilyen egyszerûen, ilyen természetesen.” Gyurkovics Tibor néhány napja, hetvenhetedik születésnapjához közel távozott az élõk sorából. Nehéz életút, változatos pályakép zárult le – író-költõ, pszichiáter, irodalmár, igazi értelmiségi karakter. Életmûve az irodalom nyugatos nagyjairól sarjadt, az írás minden formájában alkotott. A magyar nyelv nagy „mágusa” volt, ahogy egyik méltatója írja róla.

„Úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint szerelmes a szerelmével. Szeretem szeretni Jézust. Életem fõ személye” – írja Isten homlokán címû kötetében. És ismeri ennek a szerelemnek a formanyelvét, mely nála neveltetése folytán jellegzetesen katolikus, de ismeri ennek a szerelemnek a belsõ, szívbeli, hitbeli gyötrelmeit is, amelyben a 20. század második felének Magyarországán, majd a rendszerváltozás utáni emberpróbáló idõben is hiteles tudott maradni. Az egész magyar nyelvû kereszténység Jézus-dalnokának hangja, szenvedélyes vallomásai immár egy befejezett életmûbõl szólnak hozzánk.

Várakozás Krisztusra – néhány vers erejéig most, 2008 adventjében, karácsonya elõtt azt a sokszínû emléket osztjuk meg Gyurkovics Tiborról, amelyet két éve õtõle kaptunk. Azt a kedves, játékos ünnepvárást, amely az érzékek varázsával, a magyar nyelv csilingelésének varázsával szólal meg Étvágy címû versében:

Nekem ez a sütemény jár amit gyárt a sütemény-gyár egyet erre egyet arra ánizs kömény mák van rajta gyümölcsösök nagyhatalma vajas körte elme-alma meggyek eprek apró szedrek megsülve is énekelnek õszibarack belefúlva kelttésztába éled újra gesztenyék akácok hársak illedelmes sorba állnak a gyárig az út szélére törzsükrõl csorog a méz le süteményrõl süteményre egyik kemény másik foszlós magam sem lehetek oly jós hogy megmondjam hogy mivégre csorog a sok süteményre sárgabarack arany kajszin ragyog mint lányon a hajszín minek rakják minek hajtják a leveleket a Márták Rózsik a sok süteményet minek sütik az egészet mért kelesztik ízesítik mik azok a régi stiklik kicsi cselek nagy furfangok hogy valóságosan hangot adnak végül sütemények harangoznak és zenélnek cukor pendül bong a tészta réteg van rázománcolva énekel a máz a páncél édes arcán ezer ránc él finom hajszálrepedések fogják össze az egészet: sütemény az Isten arca egy kicsit meg van harapva…

Vagy éppen azt a feszült várakozást, amely a sokadik karácsonyon fogja el az embert, a megszokás, az erõlködés, az ünnepcsinálás kényszeredett rutinjában, amikor mégiscsak le kell jutni az ünnep mélyére:

Karácsony

Egy bizonyos idõ után akárhány karácsonyfát láthatsz, mindig csak egyet látsz s a többi látszat.

A többi öröm másé, idegen, vagy elrabolt öröm, Jézus Krisztus hozzánk csak egyszer jön.

Csak egyszer száll le az angyal kitárt fehér szárnnyal és hozza le a békességet, egyszer jön Boldizsár a mirrhával.

És többé nincs békességünk, nincs Máriánk, se szalmánk, de erre az egy éjre mindig emlékszünk.

És ott is gondolnak ránk.

És az örök, a minden pillanatban ott feszülõ Krisztus-várást. 2006 decemberében mindnyájunk lelkébe belemarkolt Gyurkovics Tibor, amikor arra a kérdésre, hogy a Lipóton felnõttek és gyermekek pszichiátereként hogyan tudott szembenézni az elme- és lélekhasadás emberi valóságával, egyetlen további szó nélkül, csupán egy verssel válaszolt:

Istenem

Ölelj meg engem, Isten, már föl akarom adni az örök ellenállást, már meg akarok halni.

Köszvényben és közönyben nagyon sokáig éltem bõdítõ tisztességben és tarkószenvedésben.

Vadász vadásznak vadra figyelõ úr-cselédje voltam, miközben kaptak engem is puskavégre.

A füvön így rohantam, az erdõn így szaladtam, kapkodtam lábam, ámde a hitet megtartottam.

Valahol meg kell állni, valahol meg kell halni, valami könnyû réten akarok elfakadni.

Az izmaim a télben mint jéghúrok feszülnek, úgy néznek a szemembe, ahogy a menekültnek.

Nem félek a haláltól. Megállok vele szemben. De amikor lesújt rám, Isten, ölelj meg engem.

Krisztus-várás – ahogyan ünnepeken vagy hétköznapokon, feszítõ helyzetekben vagy belsõ szobánkban mi is ismerjük. Ahogyan mi is várjuk a kopogást, a megérkezést. Az elsõ karácsonytól a végsõ ölelésig. Gyurkovics Tibor hazatért. A vers végén ott a pont, a várakozás megszûnik, de Krisztus örök.

Korányi András

::Nyomtatható változat::