Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen rendezett akadémiai napon, november 26-án több elõadás mellett megemlékezés is elhangzott az idén százhuszonöt éve született Deák János professzorról. Az alábbiakban ennek szerkesztett és rövidített változata olvasható.

A mai nap témája: Középpontban a Biblia. Ez a téma igazán összecseng a százhuszonöt éve született professzorunkról szóló megemlékezéssel. Ha valakinek életében, tanításában középpontban volt a Biblia, akkor ez éppen Deák János ószövetségi professzor (1883–1961) volt.

Méltatása mellett életpályáját is tekintsük át röviden! 1883. január 11-én Sajógömörön született, azon a tájon, amelyet a palócok vidékének nevezünk. Beszédén ez mindvégig felismerhetõ is volt. Elemi, majd rozsnyói középiskolai tanulmányai után az eperjesi evangélikus teológiai akadémia hallgatója lett. Külföldön is – a hallei és a bázeli egyetemen – tanult, az utóbbin szerezte meg a bölcsészettudományi doktori fokozatot.

1907-ben az eperjesi kollégium teológiai akadémiai karán rendkívüli, 1916- ban rendes tanár lett, majd 1919-ben a Budapestre menekült teológiai akadémia tanára. 1923-tól volt a pécsi tudományegyetem soproni hittudományi karának ószövetségi nyilvános rendes tanára.

Közben meg is nõsült; házasságukat Isten egy fiúval ajándékozta meg. Három ízben volt a kar dékánja is, 1934–1937 között egyházunk zsinatában is dolgozott. Ezenkívül tagja volt a Luther Társaságnak, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság választmányának, a Magyarországi Kék Kereszt Társaság elnöke is volt sokáig. A Hallei Magyar Egylet is tiszteletbeli tagjának választotta.

1950-ben vonult nyugalomba. Marcaliba került, ahol fia az ottani kórház fõorvosa volt. Életét ott is fejezte be 1961. június 7-én. Sokak részvétével a soproni temetõben temették, ahol a feltámadás ébredését várja.

Életpályájának summája után Deák János professzor életét és munkáját három aspektusból lehet bemutatni.

A tudós professzor. Munkáját az Ószövetséggel kapcsolatos tudomány töltötte ki. Egy emlékezõ szerint kezdetben a Graf–Wellhausen-féle történeti orientalista (liberális) vonalat követte, késõbb lett egyre önállóbb és markánsabb gondolkodása és munkája. Önálló mûvei: Az állami felügyelet a protestáns felsõbb oktatásban (Eperjes, 1909); ugyancsak történeti írása a Kegyúri jog Magyarországon a reformatióig (Kolozsvár, 1916). Ebben pontosan követi a kegyúri joggal kapcsolatos rendeleteket Szent István korától 1916-ig (!). (Miért foglalkozik egy ószövetségi professzor ezzel a történelmi kérdéssel? A könyv befejezése felcsillantja a választ: az állam és az egyház kapcsolatával többet kell törõdni. Megérzett valamit Deák János abból, ami utána történelmünkben következett?)

Természetesen még számos önálló publikációja volt, ezeket a lexikonok felsorolják. Megjelentek tanulmányai, cikkei a Theologiai Szemlében, a Hitvallás és Tudományban, az egyetem tanári irataiban és az Evangélikus Életben is. Tudományos tevékenységével kapcsolatban feltétlenül szót kell ejteni arról, hogy a bibliafordítás munkájának kezdetén is jelen volt, és a részese lett.

Kétségtelen, hogy Deák János – ahogy hallgatói nevezték: „Dages bácsi” (a dages az a kis pont, jel, amely a héberben nyomatékot ad a mássalhangzónak! ) – korának kiemelkedõ ószövetségi tudósa volt. Egyesek szerint az elõbb említett és „ráragadt” név alacsony, kissé köpcös alakjára vonatkozott. De talán igazabb, ha azt mondjuk, hogy életével és tanításával Isten igéjét akarta nyomatékossá tenni! Mert Deák János a szó szoros értelmében az ige embere volt. Tanítványaival a kollokviumok elõtt is „igét húzatott” azzal a kérdéssel: „Lássuk, mit mond neked az Úr?”

De ennél fontosabb, hogy tanítványainak „mindenáron” át akarta adni a héber nyelvvel és az Ószövetséggel kapcsolatos tudományt. Nem véletlen, hogy hallgatói sokáig emlegették mondását: „Édes fiam, héber nélkül lehet valaki parókus lelkész, esperes, püspök is, csak másodéves teológus nem!”

A nevelõ tanár. 1922-tõl 1942-ig, két évtizeden át volt a teológusotthon igazgatója. Ez a munka nagyon hozzánõtt, a teológusoknak „atyja” lett, nem véletlen, hogy diákjait így szólította: „édes fiam”. Indítására született meg az otthonban az Ifjúsági Kör is.

„Jelen volt az otthonban, még akkor is, amikor a hallgatók nem gondolták volna. Õ indította el azt a máig tartó mozgalmat, hogy a hallgatók évente gyülekezeteket látogattak az ország különbözõ területein” – írja róla kollégája a teológiai akadémiáról szóló könyvében. Ezen túlmenõen pedig ösztönzésére 1933-ban a Balaton melletti Gyenesdiáson több ezer négyszögöl gyümölcsöst vásároltak meg a rajta lévõ házzal együtt, a késõbbi „Kapernaumot”, amely nemcsak a hallgatók elcsendesedésének, kezdetben gazdasági támogatásának helye volt, hanem az ébredés egyik kohója is lett. Felejthetetlen az emlékezõnek, hogy amikor egy-egy csoport a konferenciáról hazaindult, Deák János mindig kijött az állomásra, s búcsúzásul elkezdte énekelni az „Isten velünk, viszontlátásra…” kezdetû éneket.

Az ébredés szolgája. Az elõbbi rész már átvezet erre is. Még a század elsõ évtizedeiben megérintette õt az ébredés szele. A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) munkájában is részt vett, de jellemzõ, hogy amikor ott egy olyan vonulat született, hogy „forradalmi úton kell új, biblikus evangéliumi szellemet az egyházban érvényre juttatni”, akkor többekkel együtt azt vallotta, hogy „az egyházban nem forradalom kell, hanem szolgálat”. Azok közé tartozott, akik a gyülekezetek, evangélikus egyházunk ébredését hangsúlyozták az egyesületi ébredéssel szemben.

Született egy – néhány professzortársával közösen írt – nyilatkozatuk is: „A racionalizmus korszakának vége felé, a két század mezsgyéjén, fõképpen Budapesten bizonyos ébredési mozgalom indult meg, amely bármilyen örvendetes lehet is, már csak kezdettõl fogva vallott felekezetközi jellege miatt sem volt alkalmas arra, hogy megdermedt egyházunkban ezen hiányzó egyházi öntudatot felébressze… Az egyháznak új életre ébredt öntudatos tagja az egyházi hitvallás evangéliumi sziklaalapján állva végezze minden téren s így a misszió terén is az egyház Urától nyert megbízatását.” Ezt akkor vallották, amikor a felekezetközi áramlat volt az erõsebb.

S ha szó volt már gyenesdiási álmáról, jelenlétérõl a konferenciákon, akkor ehhez hozzá kell tenni, hogy a külföld irányában is nyitott volt, elsõsorban és nem véletlenül Finnország felé. Különösen támogatta és erõsítette a finn–magyar evangélikus teológusok cseréjét. 1934-ben pedig ajánlatot nyújtott be a Missziói Tanácshoz, hogy a magyar evangélikus egyház bekapcsolódna a finn misszióba azzal, hogy vállalhatná egy finn missziói tanító tartását. Tehát az ébredés és a misszió is egy ügy volt számára, az egyházi élet két összetartozó ütemének látta õket.

A „sokarcú” tanár „egy-ügyû” volt a szó legszebb és legnemesebb értelmében. Ezt a küldetését teljes szívvel akarta betölteni. Egyszerre szeretett volna a tudományos pályán haladni és tanítani, illetve a rábízottakat szerette volna elindítani az evangéliumi, lelkészi pályán. Nála az ébredés és a tudomány szolgálata is együtt haladt.

Az idén százhuszonöt éves lenne, ilyen szempontból a múlt embere. De ma is utat mutathat, sõt a jövõre nézve is irányt szabhat abban a vonatkozásban, hogyan lehet valaki tudósi pályán nevelõ és egyben az egyház újulásának szolgája is.

Keveházi László

::Nyomtatható változat::