Cantate

»Lé­pés­ről lé­pés­re«

Hozzászólás a cikkhez

Ahogy ígér­tük, ro­va­tunk mai cik­ké­ben a Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv lét­re­jöt­té­nek fo­lya­ma­tá­ról, a jö­vő hé­ten pe­dig a kö­tet fel­épí­té­sé­ről, rész­le­tes tar­tal­má­ról ol­vas­hat­nak át­te­kin­tést. (E. Zs.)

Ah­hoz a nem­ze­dék­hez tar­to­zom, amely­nek tag­jai még a „ré­gi” fe­ke­te éne­kes­köny­vön ne­vel­ked­tek. Egy­szer-egy­szer ma is össze­ke­ve­rem a gye­rek­ko­rom­ban be­lém vé­ső­dött szö­ve­ge­ket a mai vál­to­zat­tal, pe­dig már több mint ne­gyed­ szá­za­da az „újat” hasz­nál­juk.

Ar­ra is jól em­lék­szem, hogy ami­kor meg­je­lent az éne­kes­könyv (1982), ko­moly iz­gal­mat oko­zott ze­nei újí­tá­sa­i­val. Min­den ének mel­lett kot­ta s pon­to­san rög­zí­tett, jól üte­mez­he­tő rit­mu­sok. Az ere­de­ti for­rá­sok alap­ján res­ta­u­rált dal­la­mok. A pro­zó­dia sza­bá­lya­it ak­ku­rá­tu­san al­kal­ma­zó, az ódon­sá­got ke­rü­lő szö­ve­gek. És meg­annyi új ének is!

Rö­vi­den úgy fo­gal­maz­ha­tunk: az új éne­kes­könyv új ének­lé­si stí­lust ho­zott ma­gá­val. Ép­pen ezért nem volt könnyű a cé­lok he­lyes­sé­gét el­is­mer­tet­ni, az új­don­sá­go­kat meg­is­mer­tet­ni és vé­gül az éne­kes­köny­vet meg­sze­ret­tet­ni. Hosszú fo­lya­mat volt ez, nagy vál­la­lás – de si­ker ko­ro­náz­ta.

Mi, fi­a­tal ze­né­szek ak­kor szin­te ész­re sem vet­tük, mennyi min­den mást tar­tal­maz az éne­ke­ken kí­vül a fris­sen meg­je­lent éne­kes­könyv. A kö­tet ele­jén lé­vő is­ten­tisz­te­le­ti ren­dek­re nem na­gyon vol­tunk kí­ván­csi­ak, hi­szen azok csak az ál­ta­lunk meg­szo­kot­tat ír­ták le. A 14. szá­mú rend li­tur­gi­kus dal­la­mai von­zot­tak ugyan kü­lön­le­ges­sé­gük­kel, de oly ke­vés sze­re­pelt csak be­lő­lük, hogy nem érez­het­tük: egy ön­ma­gá­ban is tel­jes ze­nei vi­lág – a gre­go­ri­án egy­há­zi ének – hír­vi­vő­je ez a né­hány té­tel.

A zsol­tár­re­ci­tá­ció (18–39) ele­in­te tú­lon­túl bo­nyo­lult­nak tűnt, s a be­lé fek­te­ten­dő ta­nu­lá­si ener­gia mennyi­sé­gé­hez ké­pest túl szá­raz­nak. Nem is igen ér­tet­tük (érez­tük), mi­fé­le is­ten­tisz­te­le­ti ke­ret­be va­lók e zsol­tá­rok. Eb­ből a rész­ből egye­dül a min­den­na­pi is­ten­tisz­te­let li­tur­gi­kus rend­je (17) volt olyas­mi, amit ha­mar meg­ér­tet­tünk, gya­kor­lat­ban is tud­tunk al­kal­maz­ni. Az imád­sá­gos rész gaz­dag­sá­gát ér­zé­kel­tük ugyan, s hasz­nál­tuk is szük­ség ese­tén, még­is in­kább csak af­fé­le füg­ge­lék­ként ke­zel­tük.

Igen, min­den­nél job­ban le­kö­töt­tek az új éne­kek, az iz­gal­mas dal­la­mok és az egy­há­zi ver­se­lés szín­vo­na­lát egy­szer-egy­szer meg­ha­la­dó, mo­dern­nek tű­nő szö­ve­gek. Érez­tük, hogy ne­héz, de tel­je­sít­he­tő a fel­adat: meg kell ta­nul­nunk mind a 248 „ere­de­ti dal­la­mot”.

„Anya­gyü­le­ke­ze­tem­ben”, Ke­len­föl­dön Su­lyok Im­re dol­goz­ta ki az ének­ta­ní­tás me­ne­tét, s mun­ká­ja nyo­mán né­hány év alatt szin­te az összes új vagy meg­vál­toz­ta­tott éne­ket gyü­le­ke­ze­ti szin­ten hasz­ná­lat­ba vet­tük. Fó­ton – má­so­dik lel­ki ott­ho­nom­ban – a leg­au­ten­ti­ku­sabb for­rás­ból, a szer­kesz­tést irá­nyí­tó Trajt­ler Gá­bor­tól is­mer­het­tük meg az éne­kes­könyv ér­té­ke­it. A meg­fel­leb­bez­he­tet­len te­kin­té­lyű Kiss Já­nos pe­dig a tő­le meg­szo­kott szí­vós kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel kér­te szá­mon az új éne­ke­ket min­den kán­tor­kép­ző­sön.

Vé­gül min­det meg­ta­nul­tuk, s nem is volt na­gyon ne­héz. Egy­szer­re mind­ez ter­mé­sze­tes­sé vált. Sőt a nyolc­va­nas évek vé­gé­re már nem­hogy vesz­tett új­don­sá­gá­ból egy-egy rit­mi­kus ének, ha­nem túl­hasz­nált­tá, ki­fá­radt­tá vált.

A lel­ke­sült­ség mel­lé las­san bi­zony­ta­lan kér­dé­sek sze­gőd­tek: Mi­ben le­het­ne még gya­ra­pod­ni? Ho­gyan le­het­ne fenn­tar­ta­ni az is­ten­tisz­te­le­ti ének­lés ele­ven­sé­gét?

A vá­lasz­ke­re­sés rá­irá­nyí­tot­ta sze­mün­ket ar­ra, hogy idő­köz­ben a ko­moly hát­tér­ku­ta­tá­so­kat vég­ző tu­dó­sok a re­for­má­ci­ót kö­ve­tő két év­szá­zad­ból nagy mennyi­sé­gű for­rást dol­goz­tak fel és ad­tak elénk. Fe­le­lős­sé­günk új­ból hasz­ná­lat­ba ven­ni sa­ját re­for­má­to­ri örök­sé­gün­ket: a ma­gyar egy­há­zi éne­ke­ket és a ma­gyar­ra át­ül­te­tett gre­go­ri­ánt is!

Egy­re in­kább nyil­ván­va­ló­vá vált az is, hogy az egy­há­zi ze­né­ben nem sza­bad min­dent a ver­ses szer­ke­ze­tű éne­kek­re bíz­ni. Van­nak a li­tur­gi­á­nak olyan ele­mei, ame­lyek­nek el­ho­má­lyo­sul az ere­de­ti, tisz­ta tar­tal­muk, ha csak ver­ses, he­lyet­te­sí­tő vál­to­zat­ban hasz­nál­juk őket.

Ez­zel egy idő­ben az egy­há­zi köz­élet­ben és ve­ze­tés­ben meg­fo­gal­ma­zó­dott az igény, hogy az 1930-as évek­ben el­kez­dett li­tur­gi­ai re­for­mot ér­de­mes ki­tel­je­sí­te­ni.

A 2007-re el­ké­szült Li­tur­gi­kus könyv be­ve­zet­he­tő­sé­gé­hez szük­ség volt a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok ke­zé­be ad­ha­tó pár­já­ra. S ha egy új kö­tet­ben az új is­ten­tisz­te­le­ti for­mák he­lyet kap­nak, ak­kor fon­tos hoz­zá jól hasz­nál­ha­tó, gaz­dag éne­kes anya­got is kö­zöl­ni. Így szü­le­tett meg a Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv, amely se­gít­sé­get nyújt is­ten­tisz­te­le­ti éle­tünk fris­sen tar­tá­sá­hoz, új anya­gá­val te­her­men­te­sí­ti az éne­kes­könyv éne­ke­it, be­ve­zet a li­tur­gi­kus ének­lés gaz­dag­sá­gá­ba, és ér­tőb­bé, ak­tí­vab­bá te­szi a gyü­le­ke­zet kö­zös ün­nep­szen­te­lé­sét.

Ben­ce Gá­bor

::Nyomtatható változat::