Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Poppé Bé­la 1909. áp­ri­lis 19-én szü­le­tett Tállyán, Zemp­lén vár­me­gyé­ben. Csa­lá­di kö­rül­mé­nye­i­ről nem ma­rad­tak fel­jegy­zé­sek. Az eg­ri Ál­la­mi Do­bó Ist­ván Re­ál­gim­ná­zi­um­ban vé­gez­te a kö­zép­is­ko­lát, 1929. jú­ni­us ha­vá­ban tett érett­sé­gi vizs­gát.

Egye­te­mi ta­nul­má­nya­it a Sor­bonne-on, a stras­bour­gi, a gren­ob­le-i, a fi­ren­zei és a Páz­mány Pé­ter Tu­do­mány­egye­te­men vé­gez­te. Dip­lo­má­ját az utób­bin ve­het­te át 1940 szep­tem­be­ré­ben mint olasz–fran­cia sza­kos nyelv­ta­nár és mű­vé­szet­tör­té­nész. En­nek bir­to­ká­ban ka­pott óra­adó ta­ná­ri ál­lást a Fa­so­ri Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um­ban. Szé­les kö­rű is­me­re­te­it ez év­től ad­hat­ta át nö­ven­dé­ke­i­nek. Ki­vá­ló­an be­szél­te és ok­tat­ta az olasz és a fran­cia nyel­vet, de a spa­nyolban és a por­tu­gálban is já­ra­tos volt.

Óra­adó ta­ná­ri ki­ne­ve­zé­sé­vel egy idő­ben in­ter­ná­tu­si fel­ügye­lő ta­ná­ri meg­bí­zást is ka­pott. Az olasz nyelv je­len­tős óra­szám­ban va­ló ok­ta­tá­sa ép­pen fa­so­ri pá­lyá­já­nak kez­de­té­vel esett egy­be. Az 1940/41-es tan­év­ben öt­ven­egy nö­ven­dé­ke volt. A hi­va­ta­los tan­ren­di órá­kon kí­vül, mint az olasz­tan­fo­lyam ve­ze­tő­je, a nyelv tár­sal­gá­si for­má­­ban tör­té­nő ok­ta­tá­sát is vál­lal­ta. Az óra­ren­di és a rend­kí­vü­li nyelv­ok­ta­tást a gim­ná­zi­um tan­me­ne­ti elő­írá­sa­i­nak meg­fe­le­lő­en egé­szen az 1945/46-os tan­évig foly­tat­ta, ami­kor is az V. hu­mán osz­tály­ban va­la­mennyi nö­ven­dék az olasz nyel­vet vá­lasz­tot­ta, de a töb­bi, fel­sőbb osz­tá­ly ta­nu­lói is je­len­tős szám­ban ta­nul­ták az olaszt. Emel­lett raj­zot és mű­vé­szet­tör­té­ne­tet ok­ta­tott.

Poppé Bé­lát 1943-ban ren­des ta­nár­rá ne­vez­ték ki. Szé­les kö­rű iro­dal­mi jár­tas­sá­gát bi­zo­nyít­ja, hogy szék­fog­la­ló­já­nak té­má­já­ul Pas­co­li (1855–1912) olasz köl­tő élet­mű­vét vá­lasz­tot­ta. Az 1944/45-ös tan­év­ben osz­tály­fő­nö­ki te­en­dői mel­lett az If­jú­sá­gi és Se­gí­tő Egye­sü­le­ti Könyv­tár őré­vé és ér­te­kez­le­ti jegy­ző­vé vá­lasz­tot­ták. Az olasz nyelv, va­la­mint a rajz és a mű­vé­szet­tör­té­net ta­ní­tá­sa mel­lett a fran­cia nyel­vet rend­kí­vü­li tárgy­ként ok­tat­ta.

A reá vo­nat­ko­zó év­köny­vi ada­tok a to­váb­bi­ak­ban nem is­mer­tek, mert is­ko­lánk 1952-ig ter­je­dő mű­kö­dé­sé­ről több év­köny­vet már nem ad­tak ki. Mi, Poppé ta­nár úr egy­ko­ri di­ák­jai tisz­te­let­re mél­tó, nagy mű­velt­sé­gű, ta­nít­vá­nya­it jó­in­du­lat­tal pár­to­ló és sze­re­tő, ha­tá­ro­zott em­bert is­mer­tünk meg ben­ne, aki­nek ta­ní­tó, in­tő, el­iga­zí­tó sza­vai ma is ben­nünk él­nek. Nagy­ra be­csül­tük szé­les kö­rű mű­velt­sé­gét és em­be­ri kva­li­tá­sa­it.

Poppé az olasz és a fran­cia nyelv, va­la­mint a mű­vé­szet­tör­té­net ok­ta­tá­sá­nak meg­szűn­té­vel csu­pán raj­zot ta­ní­tott, de hogy ta­ná­ri ál­lá­sát meg­tart­has­sa, bio­ló­giataná­ri dip­lo­mát szer­zett a ter­mé­szet­tu­do­má­nyi ka­ron – ha­son­ló­an Pes­kó Zol­tán or­go­na­mű­vész ének­ta­ná­runk­hoz –, és a to­váb­bi­ak­ban ezt a tár­gyat ta­ní­tot­ta ne­künk. Ezek a bio­ló­gia­órák igen em­lé­ke­ze­te­sek ma­rad­tak szá­munk­ra, hi­szen az óra nagy ré­szé­ben el­ső­sor­ban mű­vé­szet­tör­té­net­ről esett szó. Igye­ke­zett be­lénk plán­tál­ni klasszi­kus mű­velt­sé­gé­nek szé­les kö­rű is­me­re­te­it. S hogy ez gya­kor­la­ti va­ló­ság is le­gyen, rend­sze­res mú­ze­u­mi lá­to­ga­tá­so­kat szer­ve­zett, meg­is­mer­tet­ve és meg­sze­ret­tet­ve ve­lünk Ma­gyar­or­szág és a vi­lág kép­ző­mű­vész nagy­ja­i­nak re­mek al­ko­tá­sa­it. Egyik tár­sunk vissza­em­lé­ke­zé­sé­ben ír­ja: „A Fa­sort el­hagy­va, har­minc év múl­tá­val be­lép­ve a Szent Pé­ter-ba­zi­li­ká­ba job­ban tud­tam, hol és mi lát­ha­tó, mint az ide­gen­ve­ze­tő.”

A ta­nár úr ma­gá­nyo­san élt. La­ká­sa né­hány ut­cá­nyi­ra volt csak az is­ko­lánk­tól. Név­nap­ján fo­ga­dott ben­nün­ket. Ki­fe­jez­het­tük jó­kí­ván­sá­ga­in­kat. Le­gény­éle­tét, azt hi­szem, mi, ta­nít­vá­nyai tet­tük me­le­geb­bé, és ezért há­lá­ját is érez­tük. Ami­kor 1952-ben kény­sze­rű vá­lás­ra ke­rült sor, a hű­vös­völ­gyi Ba­lázs ven­dég­lő zöld asz­ta­la mel­lett bú­csú­zott el tő­lünk könnye­sen, út­ra­va­lót ad­va egy meg­ha­tó vers­ben, mely­ben mind a hu­szon­ha­tunk­nak egy-egy vers­sza­kot szen­telt. És mi is bú­csúz­tunk Poppé ta­nár úr­tól és ve­le sze­re­tett is­ko­lánk­tól, be­csült ta­ná­ra­ink­tól, akik egye­te­mi szin­ten ok­tat­tak, és nem hir­det­ték, de gya­ko­rol­ták a he­lyes pe­da­gó­gi­át, a sze­re­tet ve­zé­rel­te to­le­ran­ci­át.

Poppé Béla éle­té­nek hat­va­na­dik évé­ben hunyt el 1969-ben. Szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján a far­kas­ré­ti te­me­tő­ben sír­já­nál fe­jet hajt­va irán­ta ér­zett há­lánk és em­lé­ke­ző sze­re­te­tünk je­le­ként ko­szo­rút he­lyez­tünk el.

Dr. So­koray Bé­la

::Nyomtatható változat::