Evangélikusok

Bú­csú­zunk az Evan­gé­li­kus Élet mun­ka­tár­sá­tól

Hozzászólás a cikkhez

Feb­ru­ár 21-én töl­töt­te be a 95. élet­évét, még­is kor­ta­lan volt.

Itt ülök a szá­mí­tó­gé­pem előtt, pró­bá­lom fel­idéz­ni azt a sok em­lé­ket, mon­da­tok­ba sű­rí­te­ni azo­kat a pil­la­na­to­kat, ame­lyek hét­éves is­me­ret­sé­günk alatt Pál­ma né­ni­hez kö­töt­tek. Köz­ben új­ra és új­ra azon ka­pom ma­gam, hogy kép­ze­let­ben megint ott ülök bu­dai la­ká­sá­nak nap­pa­li­já­ban. Ab­ban a bi­zo­nyos zöld fo­tel­ben, amely­ben – sok­szor be­le sem mer­tem gon­dol­ni – hány és hány olyan író, köl­tő, ze­ne­szer­ző ücsör­gött, akik ne­kem csak az is­ko­lai tan­köny­vek­ből vol­tak is­me­rő­sek…

Min­den lá­to­ga­tá­som­kor más és más ku­pac de­di­kált és re­cen­ze­á­lás­ra vá­ró könyv és al­bum so­ra­ko­zott az asz­ta­lon, mellettük ki­ál­lí­tás-meg­nyi­tó­ra, könyv­be­mu­ta­tó­ra és egyéb kul­tu­rá­lis ren­dez­vény­re szó­ló meg­hí­vók. Pál­ma né­ni pe­dig öröm­mel és csil­lo­gó szem­mel mu­tat­ta őket, néz­zem, mi­lyen re­mek do­log­ról fog ír­ni a kö­zel­jö­vő­ben!

Mert va­ló­já­ban ez volt ő. Az utób­bi évek­ben több­fé­le fi­zi­kai gyen­ge­ség­gel és be­teg­ség­gel küz­dött, de egy pil­la­nat alatt el­fe­led­ke­zett ró­luk, ha va­la­mi kul­tu­rá­lis ér­ték ke­rült a ke­zé­be. Éle­te volt, hogy új­ság­író­ként – a Ma­gyar Rá­dió bel­ső, majd a Ma­gyar Nem­zet és szá­mos he­ti­lap (kö­zöt­tük há­rom egy­há­zi új­ság) kül­ső mun­ka­tár­sa­ként – ér­té­ket köz­ve­tít­sen. Kü­lön­le­ges ér­zé­ke volt ah­hoz, hogy a sok tal­mi kö­ze­pet­te ész­re­ve­gye a va­ló­dit. És kü­lön­le­ges bá­tor­ság volt ben­ne, hogy a leg­ne­he­zebb évek­ben is ke­reszt­tel a nya­ká­ban hív­jon meg a „vö­rös Cse­pe­len” ál­ta­la szer­ve­zett sza­bad­egye­tem­re olyan elő­adó­kat, aki­ket ab­ban az idő­ben mel­lőz­ni il­lett. De Pál­ma né­ni – ahogy ma­nap­ság mon­da­nánk – ezt is „be­vál­lal­ta”. Mint ahogy nem félt a tech­ni­ka ha­la­dá­sá­val sem lé­pést tar­ta­ni.

„Te, drá­gám” – hí­vott fel egy nap a szer­kesz­tő­ség­ben –, dik­tá­lom ne­ked a mo­bil­szá­mo­mat.” Né­hány hó­nap­pal ké­sőbb, ka­rá­csony más­nap­já­nak dél­után­ján volt vég­re né­hány sza­bad órá­ja, ami­kor uno­ka­öccse el­me­he­tett hoz­zá, és meg­mu­tat­hat­ta ne­ki, ho­gyan ír­ja és for­máz­za meg a cik­ke­it a szá­mí­tó­gé­pen. (Ez kö­rül­be­lül hat év­vel ez­előtt le­he­tett, ami­kor Pál­ma né­ni már a 90. élet­évé­hez kö­ze­lí­tett!) Ami­kor át­fa­xol­ta el­ső, kom­pu­ter­ből ki­nyom­ta­tott cik­két, el­né­zést kért, hogy nem e-mail­ben küld­te, de – mint mond­ta – annyi ide­je már nem volt azon a bi­zo­nyos dél­utá­non, hogy még azt is meg­ta­nul­ja… Di­gi­tá­lis fény­ké­pe­ző­gé­pet is ké­szült vá­sá­rol­ni, hi­szen a szer­kesz­tő­sé­gek job­ban ked­ve­lik az ilye­ne­ken ké­szült ké­pe­ket, mint a ha­gyo­má­nyos fo­tó­kat…

Pál­ma né­ni sze­mé­lyes va­rá­zsá­val min­den­kit el­bű­völt, aki­vel ta­lál­ko­zott. Más­fél éve en­gem kért meg, hogy kí­sér­jem őt el a Zi­chy-ki­ál­lí­tás saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­já­ra. Ked­ves stí­lu­sá­val nem­csak a ta­xi­so­főrt vet­te le a lá­bá­ról, de jó volt lát­ni, ahogy a kü­lön­bö­ző saj­tó­or­gá­nu­mok­tól jött új­ság­írók is egy­más után ölel­ték meg, fel­idéz­ve akár a tíz-, húsz­éves vagy még ré­geb­bi kö­zös em­lé­ke­ket. Mert ő nyo­mott ha­gyott az em­be­rek­ben.

Nap­pa­li­já­nak és dol­go­zó­szo­bá­já­nak fa­lai, szek­ré­nyei és pol­cai iga­zi kin­cse­ket rej­tet­tek. Sok eset­ben sa­ját kéz­jeggyel el­lá­tott kin­cse­ket: Le­hár Fe­renc vagy Bar­tók Bé­lá­né de­di­kált fo­tó­ja, Sza­bó Lő­rinc gyors­író ce­ru­zá­ja, Kosz­to­lá­nyi De­zső bög­ré­je, Kis­fa­lu­di Stróbl Zsig­mond vagy Bú­za Bar­na kis­plasz­ti­kái – nem is le­het mind fel­so­rol­ni, hány ba­rát­ság tár­gyi em­lé­ke volt ná­la lát­ha­tó. Ő pe­dig nagy sze­re­tet­tel me­sélt ró­luk, csak­úgy, mint mos­ta­ni ba­rá­ta­i­ról. Sa­ját csa­lád­ja nem volt, ám az em­ber még­is azt ta­pasz­tal­hat­ta, na­gyon so­kan ve­szik őt kö­rül; meg­lá­to­ga­tá­sá­hoz idő­pon­tot kel­lett kér­ni! Cik­kei meg­je­le­né­se után sok eset­ben vi­dék­ről is fel­hív­ták őt, hogy is­me­ret­le­nül is meg­kö­szön­jék írá­sát.

Schel­ken Pál­ma sok te­kin­tet­ben pél­dát adott: aho­gyan sze­ret­te az em­be­re­ket, a ha­zá­ját, és aho­gyan hi­té­ben mind­vé­gig ki­tar­tott. A pest­er­zsé­be­ti evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet, amely­nek egy­kor édes­ap­ja is volt fel­ügye­lő­je, majd a De­ák Té­ri Evan­gé­li­kus Le­ány­gim­ná­zi­um, aho­vá az­előtt édes­any­ja is járt, fon­tos ala­po­kat adott. De szá­má­ra az öku­me­niz­mus sem üres szó­lam volt csu­pán, ha­nem min­den­nap­ja­i­nak fon­tos ré­sze – Pál­ma né­ni a ti­ha­nyi apát­ság Te­tő­té­ri es­té­i­nek törzs­kö­zön­sé­gé­hez tar­to­zott.

Tud­ta, hogy egy­szer ne­ki is ha­za kell men­nie, az iga­zi ha­zá­ba. Nem félt tő­le, ha­nem sok-sok éve tu­da­to­san ké­szült rá. Dol­ga­it ren­dez­te, ér­té­ke­i­nek nagy ré­szét még éle­té­ben kü­lön­bö­ző mú­ze­u­mok­nak, le­vél­tá­rak­nak aján­lot­ta. Mind­ezt az­zal a sze­rény­ség­gel, amely rá annyi­ra jel­lem­ző volt. Nem sze­ret­te elő­tér­be tol­ni ma­gát, nem sze­ret­te a fel­haj­tást, mint ahogy nem vé­let­le­nül vet­te be­le vég­ren­de­le­té­be azt sem, hogy te­me­té­sé­ről csak a szűk csa­lá­di kör tud­jon. Eb­ben „ön­ző” volt, de tud­ta: a föl­di bú­csú nem fon­tos, mert oda­át lesz egy má­sik jel­ké­pes zöld fo­tel, ahol foly­tat­hat­juk majd a be­szél­ge­tést.

Schel­ken Pál­ma 90. szü­le­tés­nap­ja alkal­má­ból kö­zölt írá­sunk az Evan­gé­li­kus Élet 2004. feb­ru­ár 22-ei szá­má­nak 5. ol­da­lán ol­vas­ha­tó. In­ter­ne­tes el­ér­he­tő­sé­ge: www.lu­the­ran.hu/z/uj­sa­gok/eve­let/ar­chi­vum/2004/8/51. – A szerk.

Bo­da Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::