Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

2008 jú­li­u­sá­ban lá­tott nap­vi­lá­got „a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház ter­ve­zett stra­té­gi­á­já­nak el­ső vi­ta­anya­ga”. En­nek ele­jén a szer­zők kö­zös gon­dol­ko­dás­ra és hoz­zá­szó­lás­ra buz­dí­ta­nak min­den ol­va­sót. Ma­ga a do­ku­men­tum – sze­rin­tem – nem olyan nagy hord­ere­jű, de azt a tényt, hogy egy­há­zunk ve­ze­tői el­ér­ke­zett­nek lát­ják az időt ar­ra, hogy a – nem is na­gyon tá­vo­li – jö­vőn­ket meg­ter­vez­zük, úgy gon­do­lom, igen ko­mo­lyan kell ven­nünk.

Szo­ká­som­hoz hí­ven – mi­vel úgy érez­tem, hogy van mon­da­ni­va­lóm – el­ol­vas­va az anya­got „tol­lat ra­gad­tam”, és ész­re­vé­te­le­i­met meg­fo­gal­maz­va el is küld­tem a meg­fe­le­lő in­ter­ne­tes hon­la­pon ke­resz­tül. Meg­le­pet­ve ta­pasz­tal­tam, hogy az év vé­gé­ig mind­össze hár­man szól­tunk hoz­zá. Igaz, hogy a do­ku­men­tum nem ka­pott kel­lő nyil­vá­nos­sá­got: van olyan lel­kész test­vé­rem is, aki csak tő­lem – la­i­kus­tól – ér­te­sült ró­la, de a hoz­zá­szó­lá­sok cse­kély vol­ta így is meg­döb­ben­tő. Csak re­mél­ni tu­dom, hogy a vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás egyéb for­mái na­gyobb nép­sze­rű­ség­nek ör­ven­de­nek.

Ez a do­ku­men­tum szá­mos al­ka­lom­mal és több össze­füg­gés­ben is em­lí­ti a lu­the­rá­nus iden­ti­tás­tu­dat fo­gal­mát. Úgy ér­zem azon­ban, hogy je­len­leg ez a fo­ga­lom nincs kel­lő tar­ta­lom­mal meg­tölt­ve: több­ször vol­tam ré­sze­se (bár in­kább csak hall­ga­tó­ja) ez­zel kap­cso­la­tos be­szél­ge­té­sek­nek, és azt ta­pasz­tal­tam, hogy baj­ban va­gyunk, ha meg kell fo­gal­maz­nunk azt, hogy mit is ér­tünk evan­gé­li­kus iden­ti­tás­tu­daton.

Ezért most olyan együtt gon­dol­ko­dás­ra sze­ret­ném biz­tat­ni ol­va­só­i­mat, amely­nek so­rán tar­ta­lom­mal tölt­het­nénk meg ezt a fo­gal­mat. Én most kí­sér­le­tet te­szek ar­ra, hogy össze­fog­lal­jam, szá­mom­ra mit je­lent evan­gé­li­kus­nak len­ni, és azt re­mé­lem, hogy ezt majd má­sok is meg­te­szik, mert – meg­győ­ző­dé­sem, hogy – bár egyé­nen­ként el­té­rő az, hogy ki­nek mit je­lent, biz­tos, hogy lé­tez­ni­ük kell kö­zös vo­ná­sok­nak is. Re­mé­lem, hogy ez­zel a stra­té­gia ké­szí­tő­i­nek mun­ká­ját is meg­könnyít­het­jük.

Az el­ső ész­re­vé­te­lem az, hogy evan­gé­li­kus iden­ti­tás­tu­da­tom és ma­gyar iden­ti­tás­tu­da­tom kö­zött szá­mos pár­hu­za­mot fe­dez­he­tek fel: sok ha­son­ló­ság van akö­zött, hogy mit je­lent Ma­gyar­or­szá­gon evan­gé­li­kus­nak len­ni, és akö­zött, hogy mit je­lent a vi­lág­ban ma­gyar­nak len­ni. Fon­tos itt Ma­gyar­or­szág hang­sú­lyo­zá­sa, mert pél­dá­ul finn test­vé­re­ink szá­má­ra nyil­ván mást kell, hogy je­lent­sen az evan­gé­li­kus iden­ti­tás­tu­dat, mint ne­künk, mert ők nem szór­vány­ban él­nek.

Pó­sa La­jos ír­ta: „Ma­gyar va­gyok, ma­gyar. Ma­gyar­nak szü­let­tem. / Ma­gyar nó­tát da­lolt a daj­ka fe­let­tem. / Ma­gya­rul ta­ní­tott imád­koz­ni anyám / És sze­ret­ni té­ged, gyö­nyö­rű szép ha­zám.”

Eh­hez ha­son­ló­an so­kan el­mond­hat­juk, hogy evan­gé­li­ku­sok va­gyunk, mert evan­gé­li­kus­nak szü­let­tünk. Aho­gyan nem mi dön­töt­tük el, hogy ma­gya­rok le­gyünk, fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sun­kat is leg­több eset­ben má­sok – több­nyi­re szü­le­ink, nagy­szü­le­ink, ke­reszt­szü­le­ink – dön­töt­ték el he­lyet­tünk. Eb­ből min­den­eset­re kö­vet­ke­zik az, hogy nem büsz­kél­ked­he­tünk ve­le má­sok ro­vá­sá­ra, de nem kell szé­gyen­kez­nünk sem mi­at­ta. Vál­lal­nunk kell, mint ránk bí­zott drá­ga kin­cset, amely oly­kor öröm for­rá­sa, más­kor te­her, de mind­két eset­ben fe­le­lős­sé­get ró ránk: a meg­őr­zés és a to­vább­adás fe­le­lős­sé­gét.

Éle­tem kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­i­ban vál­to­zó je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tot­tam ma­gyar­sá­gom­nak is, és lu­the­rá­nus vol­tom­nak is. Most csak az utób­bi­val fog­lal­ko­zom. If­jú­sá­gom­ban – szü­le­im és lel­ké­sze­im ne­ve­lé­sé­nek kö­szön­he­tő­en – na­gyon fon­tos volt szá­mom­ra. Bát­ran ve­tet­tem ma­gam „hit­vi­ták­ba”, bár nem vol­tam túl jó vi­tat­ko­zó. Meg­for­dult a fe­jem­ben az is, hogy lel­kész le­gyek. Ami­kor pe­dig egy ka­to­li­kus le­ány iránt vi­szon­zott von­zal­mat érez­tem, be­zár­tam a szí­ve­met.

Ké­sőbb an­nak a fon­tos­sá­ga, hogy lu­the­rá­nus va­gyok, meg­ko­pott, sőt né­ha úgy érez­tem, hogy sem­mit sem je­lent. Eb­ben nagy ré­sze volt an­nak, hogy éle­tem olyan for­du­la­tot vett, amely­nek so­rán nem­csak az egy­ház­tól, ha­nem Is­ten­től is el­tá­vo­lod­tam. Az, hogy evan­gé­li­kus vol­tom is­mét fon­tos kez­dett len­ni a szá­mom­ra, szo­ro­san össze­függ az­zal, hogy új­ra in­ten­zí­veb­ben kap­cso­lód­tam be a Lu­the­rá­nia ének­kar mun­ká­já­ba, és a kó­rust ve­ze­tő kar­na­gyok ha­tá­sa alá ke­rül­tem.

Ma­gyar va­gyok, ezért sze­re­tem ezt a ha­zát, ezt a né­pet, haj­lan­dó va­gyok ér­te anya­gi és nem anya­gi ál­do­za­to­kat hoz­ni. Evan­gé­li­kus va­gyok, ezért sze­re­tem a temp­lo­mot, az egy­há­zat és a gyü­le­ke­ze­tet, és haj­lan­dó va­gyok ér­te anya­gi és nem anya­gi ál­do­za­to­kat hoz­ni. Csak pél­da­ként em­lí­tem, hogy az if­jú­ság tag­ja­i­val több­ször vet­tünk részt a temp­lom ta­ka­rí­tá­sá­ban (épít­ke­zé­sek ide­jén), se­géd­kez­tünk az or­go­na épí­té­se­kor, szük­ség ese­tén per­se­lyez­tünk, és mi újí­tot­tuk fel az aján­dék­ba ka­pott temp­lom­pa­do­kat is.

Ma­gyar va­gyok, ezért sze­re­tem ezt a nyel­vet. Vi­gyá­zok rá, hogy amennyi­re ké­pes­sé­ge­im­től te­lik, igé­nye­sen hasz­nál­jam, gyer­me­ke­i­met is er­re ta­ní­tom. Fel­ka­pom a fe­jem, bár­hol jár­jak is a nagy­vi­lág­ban, ha ma­gyar szót hal­lok. El­szo­mo­rít, ha azt lá­tom, hogy má­sok nem be­csü­lik, vagy kül­föld­re sza­kadt ha­zánk­fi­ai nem tart­ják fon­tos­nak to­vább­ad­ni.

Szá­mom­ra az evan­gé­li­ku­sok „nyel­ve” a lu­the­rá­nus ko­rál. Fel­ka­pom a fe­jem, ha egy-egy ze­ne­mű­ben meg­szó­lal egy-egy ko­rál­sor. Nyolc­éves vol­tam, ami­kor elő­ször hal­lot­tam Jo­hann Se­bas­ti­an Bach Já­nos-pas­si­ó­ját, és el­ső hal­lás­ra ma­gam­hoz kö­ze­li­nek érez­tem, mert is­mer­tem a ko­rál­dal­la­mo­kat: szü­le­im, hit­tan­ta­ná­ra­im, gyer­mek-bib­lia­órát ve­ze­tő fi­a­ta­lok meg­ta­ní­tot­tak rá. El­szo­mo­rít az, hogy ma hát­tér­be szo­rul. Bár – más kér­dé­sek­ben egy­más­sal gyak­ran vi­tat­ko­zó – egy­ház­ze­né­sze­ink egyet­ér­te­nek ab­ban, hogy a lu­the­rá­nus ének­kincs leg­ér­té­ke­sebb da­rab­jai a ko­rá­lok, még­sem kap­nak ak­ko­ra fi­gyel­met, mint meg­ér­de­mel­nék.

Re­for­má­tus test­vé­re­ink éne­kes­köny­ve az­zal a száz­öt­ven zsol­tár­ral kez­dő­dik, amely az ő leg­drá­gább ze­nei kin­csük. A mi éne­kes­köny­vünk­ben csak szét­szór­va ta­lá­lunk sze­mel­vé­nye­ket az elő­de­ink­től ránk ma­radt gaz­dag ko­rálörök­ség­ből. Jó len­ne egy hely­re össze­gyűj­te­ni vagy leg­alább meg­je­löl­ni őket, hogy min­den evan­gé­li­kus­nak meg­dob­ban­jon a szí­ve, ha hall­ja vagy ének­li őket!

Mi gye­rek­ko­runk­ban, hit­tan­órán, kon­fir­má­ci­ói ok­ta­tás so­rán, bib­lia­órán rend­sze­re­sen ta­nul­tuk a ko­rá­lo­kat. Most elő­for­dul, hogy ez tel­je­sen ki­ma­rad a hit­ok­ta­tás­ból, kon­fir­má­ci­ó­ból és a bib­lia­órák prog­ram­já­ból.

Kü­lön­bö­ző ki­ad­vá­nyok­ban lát­tam olyan ja­va­solt „for­ga­tó­köny­ve­ket” (li­tur­gi­á­kat?), ame­lye­ket if­jú­sá­gi al­kal­ma­kon, áhí­ta­to­kon le­het hasz­nál­ni, és ame­lyek­ben egyet­len ko­rál sincs! Ke­zem­be ke­rült a 2008. évi Szél­ró­zsa ta­lál­ko­zó prog­ram­fü­ze­te, amely­ben elég ter­je­del­mes ének­gyűj­te­mény ta­lál­ha­tó, de egyet­len ko­rált sem ta­lál­tam köz­tük!

„Nyel­vé­ben él a nem­zet”: mi lesz, ha el­fe­lej­ti a nyel­vét?

Ma­gyar va­gyok, ezért ér­dek­lő­döm a ma­gyar ha­gyo­má­nyok, a ma­gyar mű­vé­szet iránt, ké­pes­sé­ge­im­hez mér­ten ápo­lom is őket. Evan­gé­li­kus va­gyok, ezért ér­dek­lő­döm a lu­the­rá­nus ha­gyo­má­nyok és mű­vé­szet iránt, és ké­pes­sé­ge­im­hez mér­ten ápo­lom is őket. Az ál­ta­lam is­mert lu­the­rá­nus ha­gyo­má­nyok­nak alap­ve­tő­en két for­rá­suk van: Lu­ther és Bach.

Az én ese­tem­ben a ket­tő szo­ro­san össze­fo­nó­dik. Ta­nul­tam a Kis ká­tét, Lu­ther imád­sá­ga­it, ta­nul­má­nyoz­tam a ki­lenc­ven­öt té­telt, ta­nul­tam Lu­ther ko­rál­ja­it, de na­gyon sok ele­me a lu­the­ri teo­ló­gi­á­nak Bach ze­ne­mű­ve­i­nek köz­ve­tí­té­sé­vel és a Lu­the­rá­nia kar­na­gyá­nak in­terp­re­tá­lá­sá­ban ju­tott el hoz­zám (pél­dá­ul a Bu­da­pes­ti Vo­nó­sok Ka­ma­ra­ze­ne­kar Bach kö­ze­lé­ben cí­mű so­ro­za­ta ré­vén Kamp Sa­la­mon ve­ze­té­sé­vel).

Ma már a kon­fir­man­du­sok sok he­lyen nem is hasz­nál­ják a Kis ká­tét (csak finn adap­tá­ci­ó­ját, amely ok­ta­tá­si se­géd­let­nek ki­vá­ló, de el­tá­vo­lít az ere­de­ti­től), Lu­ther­ről is elég ke­ve­set hal­la­nak, Bach és a ko­rá­lok pe­dig szó­ba sem ke­rül­nek.

Pe­dig el­gon­dol­kod­ta­tó a ze­ne sze­re­pe az evan­gé­li­kus iden­ti­tás­tu­dat ki­ala­ku­lá­sá­ban és erő­sí­té­sé­ben. Gon­dol­junk Za­lán­fy Ala­dár­ra, aki Bach ze­né­jé­nek ha­tá­sá­ra lett ka­to­li­kus­ból evan­gé­li­kus­sá, vagy a Lu­the­rá­nia kar­na­gya­i­ra, akik Bach ze­né­jé­nek meg­szál­lott­jai, ha­gyo­mány­te­rem­tők, ha­gyo­mány­őr­zők és – min­den két­sé­get ki­zá­ró­an – lu­the­rá­nu­sok. De va­jon mi lesz a mai fi­a­ta­lok­kal, akik el­for­dul­nak et­től a ha­gyo­mány­tól? És mi­lyen ze­ne ked­vé­ért? Nem ar­ról van szó, hogy a ko­rá­lon és Ba­chon kí­vül min­den ze­nét el­vet­nék, de az igény­te­len, „el­dob­ha­tó” – Ko­csis Zol­tánt idéz­ve: „hul­la­dék” – ze­ne mél­tat­lan az Úr­is­ten­hez.

Ré­gen az is­ko­lák­ban ta­ní­tot­ták a vers­írást, és a ze­ne­szer­zést is éve­kig okí­tot­ták. Ma ezek a ké­pes­sé­gek a gén­je­ink­ben van­nak: min­den­ki tud ver­set ír­ni és ze­nét sze­rez­ni (nem­csak az egy­ház­ban). Be­val­lom, hogy fi­a­ta­labb éve­im­ben ma­gam is ír­tam ver­se­ket, sőt ze­nét is sze­rez­tem. Mű­ve­im­nek az­tán az lett a sor­suk, hogy édes­anyám szé­pen össze­haj­to­gat­ta a fü­zet­la­po­kat, ame­lye­ken meg­szü­let­tek, és gon­do­san el­tet­te az em­lé­kei kö­zé. Mél­tó hely­re ke­rül­tek. Ha azon­ban lel­kész­csa­lád­ba szü­let­tem vol­na, vagy más mó­don a „tűz kö­ze­lé­be” ke­rül­tem vol­na, könnyen elő­for­dul­ha­tott vol­na, hogy if­jon­ti zsen­gé­im he­lyet kap­tak vol­na egy-egy al­ter­na­tív éne­kes­könyv­ben, és ta­lán ma már so­kan éne­kel­nék is őket. De va­jon ezek­nek a mű­vek­nek van va­la­mi­lyen lu­the­rá­nus jel­le­gük (azon­kí­vül, hogy „szer­ző­jük” evan­gé­li­kus)? A ha­gyo­mány ré­szei lesz­nek? Se­gí­te­nek az iden­ti­tás­tu­dat meg­szer­zé­sé­ben és meg­őr­zé­sé­ben, mi­köz­ben a ko­rá­lo­kat hát­tér­be szo­rít­ják? „Tör­té­nel­mi” egy­ház ha­gyo­má­nyok nél­kül – fá­ból vas­ka­ri­ka.

Ma­gyar va­gyok, ezért fon­tos­nak tar­tom a nem­ze­ti ün­ne­pe­ket. Na­gyon fáj, hogy nem be­csül­jük őket, és mél­tat­la­nul bá­nunk ve­lük. Evan­gé­li­kus va­gyok, ezért fon­tos szá­mom­ra a re­for­má­ció ün­ne­pe. El­szo­mo­rít, hogy van olyan evan­gé­li­kus is­ko­la, ahol meg sem em­lé­kez­nek ró­la.

Vi­tat­ha­tat­lan, hogy az iden­ti­tás­tu­dat ki­ala­ku­lá­sá­ban dön­tő sze­re­pe van az ok­ta­tás­nak. A ma­gyar iden­ti­tás­tu­dat ki­ala­kí­tá­sát so­kan ki­fe­je­zet­ten ká­ros­nak tart­ják: na­ci­o­na­liz­mus­tól tar­ta­nak, és vád­ként elég ha­mar a nya­ká­ba varr­ják an­nak, aki szor­gal­maz­za. Va­jon mi a hely­zet a lu­the­rá­nus iden­ti­tás­tu­dat­ra ne­ve­lés­sel? Et­től is ódz­kod­nak is­ko­lá­ink, fél­nek tő­le? Mi lesz, ha a ma­gyar iden­ti­tás­tu­da­tot vég­leg ki­gyom­lál­ják gyer­me­ke­ink­ből?

Vö­rös­mar­ty így írt: „S a sírt, hol nem­zet sű­lyed el, / Né­pek ve­szik kö­rűl, / S az em­ber mil­li­ó­i­nak / Sze­mé­ben gyász­köny űl.”

Va­jon ha utó­da­ink­ból ki­vész az evan­gé­li­kus iden­ti­tás­tu­dat, és is­ko­lá­in­kat is­mét má­sok ve­szik kéz­be, temp­lo­ma­ink­ból hang­ver­seny­ter­met, szín­há­zat vagy rak­tárt csi­nál­nak, lesz, aki meg­könnyez­zen ben­nün­ket? Csak re­mél­ni tud­juk.

Vö­rös­mar­ty így buz­dít: „Légy hí­ve ren­dü­let­le­nűl / Ha­zád­nak, oh ma­gyar…” Íz­lés­te­len­nek ta­lál­nám a ver­set lu­the­rá­nus vol­tunk­ra át­fo­gal­maz­ni, de úgy gon­do­lom, így is nyil­ván­va­ló az, hogy mit sze­ret­nék mon­da­ni.

Ol­va­só­im most eset­leg azt gon­dol­ják, hogy egy öre­ge­dő em­ber nosz­tal­gia­írá­sa­i­nak egyi­két tart­ják ke­zük­ben, amely­ben „if­jú­sá­gát sír­ja vissza”. Le­het, hogy iga­zuk van, de ak­kor se­gít­se­nek mai tar­ta­lom­mal meg­töl­te­ni a lu­the­rá­nus iden­ti­tás­tu­dat fo­gal­mát! Ha fe­le­lős­sé­get érez­nek az egy­ház iránt, ak­kor te­kint­sék a kér­dést élet­be­vá­gó­an fon­tos­nak! Nem aka­rok ab­ba a hi­bá­ba es­ni, hogy egy­há­zunk min­den prob­lé­má­ját az iden­ti­tás­tu­dat hi­á­nyá­ból ve­zes­sem le, de úgy ér­zem, hogy szá­mos lét­kér­dés szo­ros kap­cso­lat­ban áll ve­le: az ál­do­zat­vál­la­lás hi­á­nya, a fi­nan­szí­ro­zás prob­lé­mái, a passzi­vi­tás, így pél­dá­ul az is, hogy a stra­té­gia kér­dé­se olyan ke­vés ér­dek­lő­dést vál­tott ki. Bát­ran ál­lít­hat­juk, hogy stra­té­gi­a­i­lag fon­tos kér­dés­ről van szó!

A stra­té­gi­á­val kezd­tem, oda ka­nya­rod­tam vissza. Ezt ír­tam ró­la a már em­lí­tett hoz­zá­szó­lá­som­ban: „Az el­ké­szült do­ku­men­tum a cí­mé­vel el­len­tét­ben – be­val­lot­tan – nem stra­té­gia, ha­nem táv­la­ti cé­lok meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra tett kí­sér­let: má­so­dik fe­je­ze­te le­het­ne egy olyan do­ku­men­tum­nak, amely­nek el­ső fe­je­ze­te még el sem ké­szült »A vál­ság­ból va­ló ki­lá­bo­lás ter­ve« cím­mel.” Úgy gon­do­lom, hogy az iden­ti­tás­tu­dat erő­sí­té­sé­nek kér­dé­se min­den­kép­pen he­lyet fog­lal­hat­na az ál­ta­lam ja­va­solt el­ső fe­je­zet­ben.

Van, aki azt mond­ja, hogy a stra­té­gia csu­pán ar­ra lesz jó, hogy ala­pot szol­gál­tas­son az egy­re gyé­reb­ben csor­do­gá­ló egy­há­zi pén­zek szét­osz­tá­sá­hoz: aki stra­té­gi­á­ban sze­rep­lő cél­ra kér pénzt, az könnyeb­ben jut hoz­zá, mint az, aki­nek cél­ja nem sze­re­pel ben­ne. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy az iden­ti­tás­tu­dat erő­sí­té­se olyan cél, amely fe­lé ha­lad­va va­ló­ban az egy­ház ja­vát szol­gál­juk. Ké­rem, gon­dol­koz­zunk ró­la együtt, és te­gyük köz­kinccsé, hogy mi­re ju­tot­tunk!

He­ré­nyi Ist­ván

::Nyomtatható változat::