Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Is­ten el­kül­döt­te Fi­á­nak Lel­két a mi szí­vünk­be, aki ezt ki­ált­ja: „Ab­bá, Atya!” Gal 4,6 (Ézs 44,3; Jn 2,1–11; Róm 12,/4–8/9–16; Zsolt 92) Urunk Szent­lel­két áraszt­ja szí­vünk­be na­pon­ként, ha kér­jük, és haj­lan­dók va­gyunk be­fo­gad­ni őt. Se­gít és ta­nít imád­koz­ni, se­gít szo­ros sze­re­tet­kap­cso­la­tot ápol­ni ve­le. Annyi min­den­be be­le­ka­punk, és olyan ke­vés dol­got tar­tunk meg ál­lan­dó jel­leg­gel a na­pi­ren­dünk­ben! Az imád­ság le­gyen egyi­ke a „szent ki­vé­te­lek­nek” Is­ten se­gít­sé­gé­vel! Mint lel­ki köl­dök­zsi­nór­ral kap­cso­lód­ni az Úr­hoz: olyan biz­ton­ság, bé­kes­ség, amely­re annyi­ra vá­gyunk!

Hét­fő

Mint ne­mes vesszőt ül­tet­te­lek el, mint iga­zán va­ló­di ma­got. Ho­gyan vál­toz­tál át ide­gen sző­lő­tő vad haj­tá­sá­vá? Jer 2,21 (Gal 3,3.4; 5Móz 4,5–13; 5Móz 2,16–25) A ve­tő­ma­go­kat, olt­vá­nyo­kat ko­runk „vív­má­nya­ként” úgy ne­me­sí­tik (saj­nos nem rit­kán gén­ma­ni­pu­lál­ják is), hogy be­teg­sé­gek­nek egy­re in­kább el­len­ál­ló, egy­for­ma, tar­tós és szép ter­mést ad­ja­nak. A gon­dos gaz­da tud­ja, hogy a ne­mes, ősi faj­ták az iga­zi­ak, pró­bál­ja sok-sok mun­ká­val, tö­rő­dés­sel óv­ni az ül­tet­vé­nye­it. A vad­haj­tá­so­kat idő­ben ki­met­szi. Is­ten na­gyon oda­fi­gyel ránk, és azt ké­ri, mi is ma­rad­junk ve­le ál­lan­dó kon­tak­tus­ban. Nem ér­de­mes jobb re­mé­nyek fe­jé­ben fel­cse­rél­ni az iga­zit rom­lan­dó ha­mis­ra!

Kedd

Ne vígy min­ket kí­sér­tés­be. Lk 11,4 (5Móz 18,14; Mk 2,23–28; 5Móz 3,12–29) A Mi­atyánk ha­to­dik ké­ré­se, miként a Tíz­pa­ran­cso­lat ha­to­dik pa­ran­cso­la­ta, an­nak tu­do­má­sul­vé­te­le, hogy a ke­resz­tény em­ber­re is le­sel­ked­nek ve­szé­lyek, nem élünk bu­ra alatt. Ön­kont­roll és imád­ság, ön­vizs­gá­lat és bűn­bá­nat nél­kül ha­mar be­kép­zelt, fenn­hé­já­zó, má­sok­nál ma­gun­kat kü­lönb­nek tar­tó em­be­rek­ké vál­ha­tunk. Is­ten­nek más ter­ve van ve­lünk – en­ged­jük, hogy meg­va­ló­sít­has­sa!

Szer­da

Ilyen lesz az a szö­vet­ség, ame­lyet Iz­rá­el há­zá­val fo­gok köt­ni, ha el­jön az ide­je – így szól az Úr –: Tör­vé­nye­met a bel­se­jük­be he­lye­zem, szí­vük­be írom be. Én Is­te­nük le­szek, ők pe­dig né­pem lesz­nek. Jer 31,33 (Zsid 13,20–21; Lk 16,14–17/18/; 5Móz 4,1–14) Annyi­ra jó ér­zés va­la­ho­va tar­toz­ni: egy va­la­mi­re­va­ló or­szág ál­lam­pol­gá­ra, egy hí­res is­ko­la ta­nu­ló­ja, egy bol­dog, ki­egyen­sú­lyo­zott, fé­szek­me­leg csa­lád gyer­me­ke len­ni. Is­ten gyer­me­ke­ként vég­te­len sza­bad­sá­got, sze­re­tet­kö­te­lé­ket tud­ha­tunk ma­gun­ké­nak. A szí­vünk­be írt tör­vény, mint egy ne­mes pe­csét, meg­mu­tat­ja a vi­lág­nak: nem ma­gunk­nak és nem csu­pán ön­ma­gun­kért élünk.

Csü­tör­tök

Aki azt mond­ja: is­me­rem Is­tent, de nem tart­ja meg pa­ran­cso­la­ta­it, az ha­zug, és ab­ban nincs meg az igaz­ság. 1Jn 2,4 (Zsolt 19,8a; Ap­Csel 15,22–31; 5Móz 4,15–24) A ha­zug em­bert ha­ma­rabb utol­érik, mint a sán­ta ku­tyát… Mennyi ha­zug ke­resz­tény ár­tott az év­szá­za­dok alatt az ügy­nek, Is­ten ügyé­nek! És árt ma is, kép­mu­ta­tó­ként, sze­re­tet­le­nül, ás­ká­lód­va, hi­tel­te­le­nül. Ad­ja Urunk, hogy ész­re­ve­gyük a pil­la­na­to­kat, ami­kor min­ket is er­re az út­ra akar csal­ni a nagy Ámí­tó!

Pén­tek

Én meg­sza­ba­dí­tom ju­ha­i­mat, és nem es­nek töb­bé zsák­má­nyul. Ez 34,22 (Jn 10,10–11a; Jn 7,1–13; 5Móz 4,25–40) A jó pász­tor min­dent meg­tesz a rá­bí­zott ál­la­tok éle­té­ért, jó­lé­té­ért. Is­ten te­nye­rén hor­doz ben­nün­ket, sok­szor gyar­ló gyer­me­ke­it, akik mind­ezt meg sem ér­de­mel­jük. „Tarts meg min­ket, Urunk, te­nye­red­ben: szük­sé­günk van rád, ol­tal­ma­zónk­ra!”

Szom­bat

Ré­sze­se­i­vé let­tünk a Krisz­tus­nak, ha azt a bi­zal­mat, amely kez­det­ben élt ben­nünk, mind­vé­gig szi­lár­dan meg­tart­juk. Zsid 3,14 (Jer 17,5.7; 5Móz 33,1–4/7.12–16/; 5Móz 5,1–22) Mind­vé­gig ki­tar­ta­ni, hű­sé­ge­sen helyt­áll­ni az egyik leg­ne­he­zebb em­be­ri fel­adat. Annyi min­den te­rel­ne el ben­nün­ket a meg­kez­dett, he­lyes út­ról! Csá­bít a szé­les és ké­nyel­mes út, amely sok ál­ér­ték­kel ke­cseg­tet. Töb­ben van­nak, akik el is csá­bul­nak, mint akik ma­rad­nak a kes­keny úton. De Is­ten mel­let­tünk akar ma­rad­ni, és kész fog­ni ke­zün­ket, hogy még sza­ka­dé­kok pe­re­mén se es­sen ba­junk.

Bog­dá­nyi Má­ria

::Nyomtatható változat::