Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Ti vagy­tok er­re a ta­núk” – mond­ja Jé­zus (Lk 24,48) a fel­tá­ma­dás cso­dá­ja előtt ér­tet­len­ke­dő-két­sé­ges­ke­dő, a fel­tá­ma­dás cso­dá­ja alatt pe­dig ámu­ló és el­bű­völt ta­nít­vá­nya­i­nak.

A kép, amely a ta­nít­vá­nyok szí­vé­ben el­hí­vá­suk­tól a vi­rág­va­sár­na­pi be­vo­nu­lá­sig Jé­zus Krisz­tus­ról ki­ala­kult, nagy­pén­te­ken szi­lán­kok­ra tört. Hús­vét haj­nal­tól azon­ban kezd ez a kép – sőt az iga­zi, az evan­gé­li­u­mi, a va­ló­sá­gos és he­lyén­va­ló jé­zu­si kép – új­ra össze­áll­ni szí­vük­ben.

Az él­mé­nyek össze­hoz­zák a szét­szé­ledt ta­nít­vá­nyo­kat. Ők pe­dig hoz­zák a ma­guk cso­dás hús­vé­ti tör­té­ne­te­it egy­más meg­erő­sí­té­sé­re. S ek­kor Jé­zus sze­mé­lye­sen meg­je­le­nik, és ezt az összeg­zést ad­ja: „Így van meg­ír­va: a Krisz­tus­nak szen­ved­nie kell, de a har­ma­dik na­pon fel kell tá­mad­nia a ha­lot­tak kö­zül, és hir­det­ni kell az ő ne­vé­ben a meg­té­rést és a bűn­bo­csá­na­tot min­den nép kö­zött, Je­ru­zsá­lem­től kezd­ve. Ti vagy­tok er­re a ta­núk.” (Lk 24,46–48) Jé­zus e vissza­uta­sít­ha­tat­lan és meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len meg­bí­za­tá­sa mel­lé ta­nít­vá­nya­i­nak meg­ígé­ri a szük­sé­ges „mennyei erőt” is.

Az egy­ház né­pe két­ezer esz­ten­de­je sok­szor át­él­te a hit él­mé­nyét, el­bi­zony­ta­la­no­dá­sát, ké­te­lyét, de a meg­vi­lá­go­sí­tó, meg­erő­sí­tő, új­ra el­kö­te­le­ző és új­ra misszi­ó­ba kül­dő is­te­ni szó ere­jét is. Így vá­lik Krisz­tus ta­nít­vá­nya a meg­vál­tás cso­dá­já­nak ta­nú­já­vá an­nak szín­he­lyé­től, Je­ru­zsá­lem­től a föld vég­ső ha­tá­rá­ig; an­nak né­pé­től min­den népekig és an­nak ide­jé­től az idők vé­gé­ig.

En­nek a ta­nú­ság- és bi­zony­ság­te­vő fo­lya­mat­nak van­nak nagy, je­les ál­lo­má­sai Pál apos­tol misszi­ói út­jai­tól kezd­ve a je­ru­zsá­le­mi és ké­sőb­bi egye­te­mes zsi­na­to­kon át a re­for­má­ció tör­té­nel­met for­má­ló mér­föld­kö­ve­in ke­resz­tül a 18–19–20. szá­zad kül- és bel­misszi­ós vál­lal­ko­zá­sa­i­ig. Eb­ben a sor­ban mi­nő­sí­tett sze­rep jut a – bár sok­szor név­te­len – sze­mé­lyes meg­szó­lí­tá­sok­nak, a bá­tor, ál­do­za­tos helyt­ál­lá­sok­nak, a már­tí­ri­um éle­tes és ha­lá­los ese­mé­nye­i­nek. „A ma­gyar nyelv­ben hasz­ná­la­tos már­tí­rom­ság so­kak szá­má­ra már csak a szen­ve­dés­re, eset­leg a tel­jes ön­fel­ál­do­zás­ra utal. Krisz­tus né­pe azon­ban ezt a ta­nú­ság­té­telt kap­ja fel­ada­tul. Lu­kács evan­gé­li­u­má­ban ki­je­len­tés­ként, tény­meg­ál­la­pí­tás­ként je­le­nik meg ez. Vé­let­le­nül sem kér­dés, nem is jö­vő­re uta­ló pers­pek­tí­va vagy pa­rancs, ha­nem meg­ál­la­pí­tás. Ezt a ta­nít­vány csak tu­do­má­sul ve­he­ti és be­tölt­he­ti. Ha al­ter­na­tí­vá­ra gon­dol, ha komp­ro­misszu­mok mér­le­ge­lé­sé­re ad­ja a fe­jét, ma­gát a ta­nít­vá­nyi lé­tet koc­káz­tat­ja” – ol­vas­hat­juk ima­he­ti fü­ze­tünk elő­sza­vá­ban.

Az ez évi öku­me­ni­kus ima­hét te­ma­ti­ká­ját skó­ci­ai ke­resz­té­nyek ál­lí­tot­ták össze. Skó­cia messze van, adott­sá­gai kü­lön­böz­nek a mi­e­ink­től, kul­tú­rá­ja és élet­stí­lu­sa is sok te­kin­tet­ben ide­gen. Két kö­zös pont mind­azon­ál­tal nyil­ván­va­ló. Az egyik, hogy év­szá­za­do­kon át ugyan­úgy, mint mi, a skó­tok is szin­te min­den­na­pos tu­da­tos küz­del­met vív­tak nem­ze­ti füg­get­len­sé­gü­kért, kul­tu­rá­lis iden­ti­tá­su­kért. A má­sik ha­son­ló­ság az, hogy a sváj­ci, kál­vi­ni re­for­má­ció az egész nem­zet lel­ki­sé­gé­re nagy ha­tás­sal volt, s ez ér­zé­kel­he­tő az élet szin­te min­den te­rü­le­tén. Mind­ez pe­dig a ró­mai ka­to­li­kus és más fe­le­ke­ze­tek je­len­lé­té­ben s oly­kor azok el­le­né­re tör­tént.

Ez a mi­liő mind­azon­ál­tal olyan misszi­ós el­kö­te­le­zett­sé­get és nyi­tott­sá­got su­gallt, amely mi­att 1910-ben a skó­ci­ai Edin­burgh­ban tar­tot­ták azt a misszi­ói vi­lág­kon­fe­ren­ci­át, amely egy­részt har­mo­ni­zál­ni igye­ke­zett a kül­misszi­ós te­vé­keny­sé­get, más­részt pe­dig új­ra „egy­há­zi­a­sí­tot­ta” a misszi­ót.

Ez a fe­le­ke­zet­kö­zi kon­fe­ren­cia az úgy­ne­ve­zett mo­dern öku­me­ni­kus moz­ga­lom kez­de­tét je­len­tet­te, és Skó­ci­á­ban óri­á­si len­dü­le­tet adott ah­hoz, hogy az egy­há­zak­nak mind a teo­ló­gi­ai mun­kás­sá­ga, mind pe­dig a tár­sa­dal­mi el­kö­te­le­zett­sé­ge szé­les és őszin­te öku­me­ni­kus össze­fo­gás­ban valósuljon meg.

Me­ta­fo­ri­ku­san em­lí­tik skót test­vé­re­ink a hí­res skót szö­ve­tet, amelyen a kö­zös hát­tér­en a kü­lön­bö­ző füg­gő­le­ges és víz­szin­tes fo­na­lak futnak – ezek így együt­te­sen szim­bo­li­zál­hat­ják azt a mun­kát, ame­lyet az egy­há­zak „egy­más kö­zött és a szé­le­sebb tár­sa­da­lom­ban vé­gez­nek”. Úgy gon­do­lom, hogy a ma­gyar szőt­tes vagy hím­zés is le­het ugyan­ilyen me­ta­fo­ra. A krisz­tu­si alap­ra hím­zett vagy szőtt, kü­lön­bö­ző tó­nu­sú, de ugyan­ar­ra mu­ta­tó bi­zony­ság­té­te­lek is har­mo­ni­kus egy­ség­ben szol­gál­hat­ják nem­ze­tünk lel­ki és kö­zös­sé­gi meg­úju­lá­sát. Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sa után Je­ru­zsá­lem­ben új­ra ta­lál­koz­tak a ta­nít­vá­nyok. Hit­él­mé­nyü­ket egy­más­nak „el­mond­ták”, „el­be­szél­ték”, és ez­után bi­zony­ság­te­vő kül­de­tést kap­tak Krisz­tus­tól. Va­la­mi ilyes­mi tör­tént száz év­vel ez­előtt Edin­burgh­ban. Va­la­mint ez tör­tén­het min­den olyan ta­lál­ko­zás­ban, ahol a sok te­kin­tet­ben – ide­ért­ve a fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zást is – kü­lön­bö­ző hí­vei Krisz­tus­nak össze­jön­nek, egy­más előtt bi­zony­sá­got tesz­nek, és együtt imád­koz­nak.

Az előt­tünk lé­vő hé­ten nagy, dí­szes temp­lo­mok­ban és egy­sze­rű gyü­le­ke­ze­ti ter­mek­ben vagy ott­ho­nok­ban össze­jö­vünk, és el­mond­juk egy­más­nak, ho­gyan is tör­tént az Úr szen­ve­dé­se, föl­tá­ma­dá­sa, s mit je­lent az eb­ből fa­ka­dó meg­té­rés és bűn­bo­csá­nat. El­be­szél­jük, mi ho­gyan ért­jük ezt, mit ér­zünk szí­vünk­ben, s ez az erő sok­szor ho­gyan hor­doz ben­nün­ket meg­pró­bál­ta­tá­sa­ink kö­ze­pet­te. Ami­kor ezt tesszük, hi­het­jük, hogy „ma­ga Jé­zus” áll meg kö­zöt­tünk, és ezt mond­ja: „Ti vagy­tok er­re a ta­núk.” A ta­nú val­lo­má­sán pe­dig igaz­sá­gok és éle­tek múl­nak.

Dr. Bó­na Zol­tán

::Nyomtatható változat::