A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Amikor a dogmatika izzadva küszködik a szavakkal, hogy kifejezze a Lényeget, akkor a költészet jóakarattal, kedvesen a segítségére siet. A kérdés ma ez: miként sűríthető össze néhány rövid mondatba mindaz, amit a názáreti Jézus, az Isten Krisztusa jelent számunkra? Talán úgy, hogy dallá válnak hitvallásos mondatok, s a dogmatikus értelem megszelídülten, alázattal hallgatja a hit himnuszát.

Egyre csak ízlelgetem a szavakat. Egy különleges őskeresztény himnusz mondatai üzennek ezen a vasárnapon Isten szeretetéről, amely megjelent nekünk Jézus Krisztusban. Ebben a szép, költői szövegben itt, a levél elején tetten érhető az öröm, amely Jézus Krisztus tanítványainak sajátja, s amely az ő megismeréséből születik. A dal strófáiból bomlik ki az üzenet: Krisztus részes a régi és az eljövendő, új teremtésben. Ő a Kezdet és a Teljesség. Minden benne foglalódik egybe. Az egész teremtett világ tőle indul el, és hozzá érkezik.

Hogyan lehet így beszélni Jézusról? – kérdezik sokan meghökkenve. Mit jelent valójában ez a különös szavakból összekapcsolódó, hosszú gondolatsor? Hogyan képzelhetem el őt egyszerre földi emberként és kozmikus létezőként, aki mindenek fölött áll? Képes-e az értelmünk, a logikánk megbirkózni ezzel a feladattal?

Minden bizonnyal nem. Ezért jön segítségünkre a költészet, amely a szavak világának egészen más síkján kezd el építkezni gondolatokból, érzelmekből, tudásból, hallgatásból. Nem kell tehát erőlködnünk. Sőt bátran hangoztathatjuk: amit nem mondhatunk el Istenről, mert egyszerűen képtelenek vagyunk rá, azt nem kell szükségszerűen a hallgatás falai közé zárnunk. Hallgassunk hát, és ízlelgessük együtt az Újszövetség egyik csodálatos Krisztus-himnuszát!

Az egyház létrejöttének első pillanatától kezdve az Istennek kijáró legnagyobb tisztelettel adóztak a keresztények Jézus nevének. Abban a hitvallásban, hogy Krisztus mindenek Ura, a keresztény élet fundamentumával találkozunk. A levél megfogalmazása szerint Krisztus Teremtő és Megváltó egyszerre, egy személyben.

A kolossébeliek veszélyes naivitása és a gyülekezetben fellépő tévtanítók mesterkedése az oka annak, hogy ez az apostoli levél ilyen határozottan beszél Krisztus személyéről és művéről. Két fő témája így foglalható össze: Krisztus mindenek fölött való – nincs más hatalom mennyen és földön. Krisztus mindenre elegendő – nem kell több, nem kell más megváltó.

A Krisztusban kapott megváltás teljes és tökéletes, és ennek oka éppen az, hogy minden benne és általa létezik. Nincs semmi rajta kívül álló tényező. Mindenek fölött való hatalmából pedig egyenesen következik, hogy ő mindenre elegendő.

A levél írója fáradhatatlanul ismétel egy szót: ez a „minden”. Ebben a töredékes, elégtelennek látszó kis szóban foglalódik össze Jézus Krisztus teljes valósága, az őbenne elérkezett Élet és megváltás. Ez a kis szó segít, hogy „a hit folytonos és állhatatos pillantást vethessen Krisztusra” – Luther gondolatát idézve.

A himnusz minden szava megérne egy-egy külön prédikációt. Hadd legyen most elegendő, ha csak két gondolatot emelek ki e gazdag tárházból.

Az egyik a perikópa első mondata: Krisztus a láthatatlan Isten képe. Ezredévek, évszázadok teltek el, és egyszer eljött a pillanat – mert el kellett jönnie –, amikor a megláthatatlan Isten láthatóvá vált. Istennek emberi testet kellett ölteni, hogy előállhasson az Ember, aki az összes többi embert képviseli őelőtte. Isten láthatóvá vált: egy kisgyermek arcán, egy názáreti ács tekintetében, egy szenvedő, haláltusáját vívó ember s a Feltámadott arcán. Eljött az ideje annak, hogy Isten epifániája, dicsőségének megjelenése egészen hétköznapi módon emberi tapasztalataink része lehessen. Isten megjelent Jézusban. Elölről láthatjuk őt, már nem csupán hátulról, mint Mózes. És többé nem vagyunk halál fiai, ha dicsősége ránk ragyog, hanem az Élet gyermekei lehetünk. Sőt Jézus lett „halál fia”, hogy mi végre megláthassuk Istent teljesen és valóságosan.

Jézus Krisztus földre jövetele azt jelenti, hogy Istenre már rá lehet néznünk – felismerhetjük jóságát, irgalmasságát hétköznapi történésekben, életünk történeteiben. Őt, Isten képmását szemlélve bontakozik ki előttünk és visszhangzik bennünk is a hitvallás: ő a teremtő Isten társa, ő a képmás, a kezdet, ő az első. Benne lakik a teljesség, és ő teremt békességet. A Láthatatlan láthatóvá vált: ő lett a Minden, és ő lett az Elég.

A találkozás nyomán a távolságból közelség születik. Krisztus követése nyomán közönyből elköteleződés és szolgálat. A teremtő és megváltó Krisztus megismerése révén puszta ismeretből hitvallás fakad. És az elszakítottság magányából megbékélés, hálaadás.

Azzal, hogy Isten képmásaként Krisztus belépett a világba, teremtő ereje nyomán megszületett népe: az egyház. Ez a másik gondolat, amelyről most néhány szót ejtek.

Az egyház maga az új emberiség, azok közössége, akik osztoznak a Feltámadott életében. Az egyház élete Krisztuson nyugszik, tőle függ egészen. Ő az egyház feje, de a mindenség, a kozmosz feje is. A kolossébeliekhez írt levél elején egy nagy hálaadást olvasunk a gyülekezet hitével, Lélektől kapott szeretetével kapcsolatban. Az élő egyház Isten-bizonyíték a világban, erő és áldás, reménység a holnapok felől. Krisztus egyháza töredékessége ellenére is a Teljesség hordozója: a megbékéltettek szeretetre születő, szeretetet továbbsugárzó közössége.

A matematikában a földfelszín bármely tetszőleges pontjára állított merőleges egyenest úgy hívják: normális. Azzal, hogy a láthatatlan Isten láthatóvá vált, a Kegyelem földre ért. És mi láthatjuk és megismerhetjük Krisztust. És általa, a függőleges Kegyelem által normálissá: élettel, teljességgel és békességgel megajándékozott tanítványokká lehetünk.

Varga Gyöngyi

::Nyomtatható változat::