Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Idén ünnepeljük a minden idők legnagyobb zongoravirtuózaként is említhető Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulóját. A romantikus zene kimagasló képviselőjének magyarságát a 20. században annak ellenére is megkérdőjelezték, hogy maga Liszt számos esetben egyértelműen hitet tett nemzetünkhöz való tartozása mellett.

Minden idők egyik legtermékenyebb zeneszerzője és zongoravirtuóza két évszázaddal ezelőtt, 1811. október 22-én látta meg a napvilágot a Sopronhoz közeli Doborjánban. Nemzeti hovatartozását a 19. században sosem kérdőjelezték meg, egy bő évszázaddal később azonban – a trianoni békediktátum sajátos mellékhatásaként – ez a kérdés mégis sok vitát generált. Doborjánt ugyanis az első világháborút lezáró párizsi döntnökök Ausztria részévé tették, keleti szomszédaink pedig Lisztről csakhamar azt kezdték bizonygatni, hogy csak az állampolgársága volt magyar, nemzetiségére nézve ugyanis német.

Szülőházán 1926-ban az osztrák szövetségi és a burgenlandi tartományi kormány a következő szövegű – mind a mai napig olvasható –, német nyelvű táblát helyezte el: „Itt született 1811. október 22-én Liszt Ferenc. Ezt az emléktáblát a német nép állította a német mesternek.”

Érvként hozzák fel, hogy Liszt Ferenc igencsak gyatrán beszélt magyarul. Gyakorlatilag alig törte anyanyelvünket. Pontosan azért vett korosodó fejjel Pesten magyar nyelvleckéket, hogy nyelvtudásán egy csöppet javítson. Mindez arra vezethető vissza, hogy a doborjáni elemi iskolában – ahol gyermekfejjel megkezdte a tanulmányait – német nyelven folyt a tanítás. Iskolamestere, a német származású Johann Rohrer ugyanis csak ezt a nyelvet ismerte. Liszt Ferenc később sem tanult magyar nyelvi közegben, ráadásul olyan fiatalon indult meg zenei karrierje, hogy ebbéli hiányosságát érdemben már nem tudta pótolni. Később Nyugat-Európa számtalan koncertpódiumát bejárta, és sorban elsajátította a világnyelveket. Amikor pedig Magyarországra látogatott, honfitársaival – hiszen haláláig mindenhova magyar útlevéllel utazott – leginkább németül beszélt.

Liszt Ferenc magyarságára azonban nem egy bizonyítékot lehet hozni. Fennmaradt például az a levél, amelyet 1845-ben Lamennais abbénak írt. Itt olvasható: „Gyermekeim apjuk állampolgárságát viselik. Akár tetszik nekik, akár nem, magyarok.” De említhetjük 1823-as pesti koncertplakátjának szövegét is, amelyen ez áll: „Magyar vagyok és nem ismerek nagyobb boldogságot, mint azt, hogy neveltetésem és taníttatásom első gyümölcseit Franciaországba és Angliába utaztatásom előtt ragaszkodásom és hálám jeléül drága hazámnak bemutathassam.”

Liszt Ferenc Istenhez fűződő kapcsolata ennél sokkal kevesebb vitát generált. Azt ugyanis senki nem vonta kétségbe, hogy mélyen istenfélő ember volt – még akkor is, ha fiatalkorában jó néhány hölgynek összetörte a szívét. Vallásosságára példa, hogy apjával – az ugyancsak kiváló muzsikus hírében álló Liszt Ádámmal – tizenöt éves korában közölte, hogy pap akar lenni. Édesapja ekkor annak ellenére is lebeszélte erről, hogy ő maga két évet töltött papi szemináriumban. Azt mondta fiának, hogy „te a művészeté vagy, nem az egyházé”.

Nem lett igaza, mert ötven évvel később, 1865 tavaszán a már Európa-szerte híres Liszt Ferenc Hohenlohe érsektől – annak vatikáni magánkápolnájában – megkapta a tonzúrát. Mindezt a papi rendbe való felvétel „előszobájának” lehet tekinteni, és a világi hiúságról való lemondást jelképezi. A ceremónia után pedig nem más, mint IX. Pius pápa fogadta Lisztet magánkihallgatáson. Ezután a zeneszerző a Vatikánba költözött, a nyár derekán pedig további, úgynevezett kisebb rendeket vett fel. Római katolikus apát lett, és mint klerikus köteles volt papi ruhát is viselni. Ezt mondta ekkor: „Beléptem az egyházi rendbe, de semmi esetre sem a világ iránti megvetésből vagy még kevésbé, mert ráuntam a művészetre.”

Még abban az évben Don Antonio Solfanelli atya, teológiaprofesszor társaságában Spoletót, Assisit és Loretót érintő zarándokútra ment. Lisztet itt olyan mélyen megérintette Szent Ferenc lelkisége, hogy később be is lépett a ferencesek harmadrendjébe.

A romantikus zene nagymesterét 1877-ben Hohenlohe bíboros Rómában tiszteletbeli albanói kanonokká is kinevezte, így Liszt a lila színű övet is viselhette. Mindezen egyházi kinevezések mit sem értek volna akkor, ha csak felszínes hittel párosulnak. Ám Liszt Ferenc, ha nem is mindig „egyházias”, de vallásos, istenfélő ember volt. Hetvenötödik életévében távozott a földi létből 1886. július 31-én.

Jezsó Ákos

::Nyomtatható változat::