A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

A soros magyar EU-elnökség londoni rendezvénysorozatának megnyitója alkalmából január közepén az Egyesült Királyság fővárosában járt a Magyar Köztársaság államfője. Schmitt Pál – akinek kíséretében az EU kétoldalú kapcsolatokért felelős helyettes államtitkáraként ott volt Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője is – január 16-án, vasárnap este a magyar szervezetek képviselőivel találkozott. A londoni magyar nagykövetségen rendezett zártkörű fogadáson a köztársasági elnököt – a „helybeliek” részéről – Pátkai J. Róbert nyugalmazott evangélikus püspök, a Magyarok Angliai Országos Szövetségének alapító elnöke köszöntötte. Az alábbiakban ennek a köszöntőbeszédnek az Evangélikus Élet birtokába jutott szövegét közöljük.

Igen tisztelt Köztársasági Elnök Úr!

Nem kis örömünk az Önnel való mai megtisztelő találkozás. Hivatalába való megválasztása óta többrendbeli megnyilatkozásából, interjúiból tudjuk, hogy mint köztársasági elnök gondolkodásának középpontjába a magyar embert állította. Elnökként az emberek elnöke szeretne lenni. Úgy akarja őket megszólítani, hogy érezzék, hogy fontosak az Ön számára a gondjaik, a problémáik. Más összefüggésben mondotta: „Nem engedek abból, hogy a köztársaság első embereként őrzője legyek a magyar alkotmánynak és védelmezője a magyar demokráciának.” Nem közömbös az Ön számára, hogy merre fordul az ország, a nemzet szekerének rúdja. Motiváló erőként a keresztény, konzervatív, polgári értékrendben való gondolkodást jelölte meg.

Egyszóval örömmel várjuk a mai kötetlen együttlétet, beszélgetést. Sok tekintetben nekünk is új lesz, amit egymástól, egymásról hallunk. Ugyanakkor kíváncsian várjuk eligazító gondolatait a mai magyar politikai és társadalmi élet vonatkozásában, például arról, hogy a 2010. áprilisi választások következményei hogyan teremthetnek lehetőséget a magyar nemzet határok feletti újraegyesítésére. S itt nemcsak az utódállamok magyarságára, de a nyugati szórványmagyarság helyzetére is gondolok. A nemzetpolitikában megvalósuló fordulat feltehetően egy megújult szemléletet hordoz, amelynek értelmében az elhanyagolt magyar–magyar kapcsolatokat az egymás iránti felelősség váltja fel.

Az ’56 utáni magyar emigráció – akarva-akaratlan – nemcsak az anyaország sorsának volt vagy lett aggódó figyelője, a hazai érdekek és sérelmek külföldi szócsöve, de gondjává vált az elszakított területek magyarságának sorsa is. 1956 óta lassan itt közöttünk is szinte tudat alatt erjedt az a felismerés, hogy egy nép akkor válik önmagával azonos közösségé – tehát akkor beszélhetünk egy nép századokon keresztül megőrzött identitásáról –, ha van történelmi tudata, azaz kollektív emlékezete. E tudat további erősítéséhez, megtartásának lehetőségéhez kérjük Elnök úr segítségét.

Az előterjesztett rövid beszámolókból talán vázlatos képet kap Elnök úr arról, hogy mik a gondjaink.

Az angliai magyarság jövője nem ad okot túlságosan nagy bizakodásra, mert az Egyesült Királyság területén a múltban letelepedett magyarok létszáma egyre csökken, míg az itt felnövő új nemzedéknek – kevés kivétellel – nem igénye a magyar nyelv és identitás ápolása. Emellett komoly gondot okoz az úgynevezett régi és az újonnan érkezett és letelepedni szándékozó magyarok közötti elhatárolódás. Ezért kihívás és szükségessé vált feladat a már itt honos magyarok számára az egymás közötti integrálódás módjának megtalálása, hogy egymásra hatóvá és egymást kiegészítővé váljék a mai magyar élet Angliában. Ebben nagy segítséget nyújt és bizakodásra ad okot a magyar iskolák és a létrejövő új intézmények erőfeszítése és sikeres működése.

Ebben a helyzetben, amely egy velünk történő folyamat része, újra tájékozódnunk kell. Helyzetünket reálisan felmérni, feladatainkat az igényeknek megfelelően módosítani.

Hegelről szól az a nevezetes egyetemi történet, hogy egy alkalommal, amint egy eseménysorozat tükrében mutatta be saját történetfilozófiáját, egyik hallgatója, egy fiatal történész közbekiáltott: „De professzor úr, a tények egészen mást tanúsítanak!” „Az a tények baja” – válaszolt Hegel, és folytatta előadását.

Hegellel ellentétben nekünk számolnunk kell a tényekkel, az idő múlásával és a változó körülményekkel. A rómaiak ősi bölcsessége időtálló: „Tempora mutantur et nos mutamur in illis”, magyarul: az idők változnak, és bennük mi is változunk. Csakis a megváltozott körülmények realitásából kiindulva érhetünk el gyakorlati eredményeket.

Ahhoz, hogy az angliai, de egyáltalán a nyugati magyarság fennmaradjon, a róluk való állami gondoskodásra és közösen kimunkált politikai stratégiára volna szükség. Ezt azonban józan számvetésnek és mérlegelő eszmecserének kellene megelőznie.

::Nyomtatható változat::