Egyházunk egy-két hete

Amikor az aktivitás behívó erővé alakul

Hozzászólás a cikkhez

Dr. Szabó Lajos rektor és dr. Reuss András professzor

Ritkaság, ha két teológiai professzor úgy ülhet egymás mellett, hogy nem tantervről, vizsgákról, hallgatói ügyekről, szabályzatokról kell dönteniük, hanem ami a szívügyük: színtiszta teológiai kérdésekről gondolkodhatnak együtt. E nem túl gyakori lehetőség most az Evangélikus Értelmiségi Műhelyben adatott meg, ahol dr. Szabó Lajos, az EHE rektora tartott előadást a fent idézett címmel, dr. Reuss András professzor, a rendszeres teológiai tanszék vezetője, a Műhely házigazdájának meghívására. Tanúi pedig mindazok voltunk, akik ezen a márciusi estén ellátogattunk a Deák Téri Evangélikus Gimnázium dísztermébe, s egy nagyon értékes együttlét emlékével távoztunk onnan.

Lelkésznek lenni nagy kegyelem, nem lelkészi szolgálattevőnek nemkülönben, s e kettő együttes szolgálata, szerepe a gyülekezeten belül hallatlanul izgalmas téma. Sokszor mérlegeljük, kiből mennyi van: lelkészből, laikusból, sok-e vagy kevés, netán éppen elegendő? Dr. Szabó Lajos, aki rektori tiszte mellett a teológia gyakorlati tanszékének vezetője – és doktori disszertációját is a gyülekezetépítés teológiai kérdéseiről írta – az alábbi öt pontban rendszerezte gondolatait.

Elsőként a mai gyülekezet vizuális megjelenéséről kell szólni. Amikor egy gyülekezet életét, aktivitását nézzük, mindig a lelkész munkáját értékeljük. Ez azonban nem biztos, hogy így helyes. Azt sugallja, hogy egy gyülekezet „egyszemélyes vállalkozás”. Vajon milyen vizuális képet mutat az egyház a mai társadalomnak? S milyet „kicsiben” egy-egy gyülekezet? Mi látszik meg egy evangélikus közösség életén – a létszám-e az egyedüli mérvadó adat, vagy inkább a közéletben betöltött sajátos evangélikus szerepvállalás, a minőség jellemzi-e gyülekezeteinket? Miről válunk ismertté, úgy, hogy vonzóak is legyünk, és kíváncsiak legyenek értékeinkre? Csak a klérus vagy a laikusok is cselekvő részei ennek a vizuális képnek? A válaszadásnál ne tévesszünk szem elől egy jellemzőt: egy szűkülő, kisebb létszámú egyházi közösség a régi idők nagy reprezentációját próbálja megőrizni. A világ azonban ezt észreveszi, és „visszakérdez” – például így: ténylegesen mennyi aktív tagot számlál egy adott egyház? Ugyanígy egy-egy gyülekezet életterére is jellemző ez a kérdésfeltevés.

A nem lelkészi gyülekezetalakítók hiánya a második terület. Gyakran halljuk különböző egyházi fórumokon, hogy nincs égető lelkészhiány egyházunkban, sőt már-már „túltermelés” van a teológián. De mi a helyzet a nem lelkészi gyülekezetépítőkkel? Felkészült, önmaguk és közösségük előtt perspektívát látó, képzett, aktív tagokból épp ellenkezőleg: óriási hiány jelentkezik. A magányos lelkész vezette gyülekezeti modelltől a többszereplős, nem lelkészi tagok szolgálata által épülő modell felé kellene elmozdulni. Mindaddig azonban ez igen nagy nehézségekbe ütközik, amíg a „hiányterület” szóval kell jellemeznünk a nem egyházi alkalmazásban álló, nem lelkész szolgálatvállalókat. Sok látogató, őrálló, kísérő stb. önként vállalkozóra van szükség.

Néhány évvel ezelőtt ritkaságszámba ment, ha a lelkész a szószéki hirdetésben kért jelentkezőket az említett szolgálati területekre, hiszen annyira evidens volt a segítő partnerek aktív jelenléte. Ma azonban – részben objektív okok miatt is – egyre inkább a klerikalizálódás felé billent a mérleg nyelve. Hogy a rendszerváltás előtt kevésbé vállalt gyülekezeti szolgálatot például egy orvos, egy tanár – még megérthető. („Nem mert.”) Azonban 13 évvel a rendszerváltás után már figyelmezető jel, ha továbbra is mindent a lelkésznek (lelkészcsaládnak) kell megoldania, ha magára marad a feladatokkal és a felelősséggel! Építés, alakítás csak ott lehetséges, ahol növekvő nem lelkészi aktivitás jelentkezik.

A legizgalmasabb kérdés talán a harmadik, a nem lelkészi tagok bekapcsolódása. Miért? Mert egy közösség akkor él, akkor vonz, ha igazi lelkigondozói karakterrel rendelkezik, és személyesség jellemzi. Ha van mibe bekapcsolni a közösség felé közeledőket, a konfirmáció utáni fiatal korosztályt, a vasárnapi istentiszteleten megszólított híveket. Különben hogyan hat tovább a lelkész szolgálata? S ezen a területen nélkülözhetetlen a nem lelkészi tagok építő, alakító kibontakozása. Van-e bizalmi alapon álló kommunikáció lelkész és nem lelkészi tag között, működik-e élő, segítő kör a lelkész körül, amely spontán létezik, nem lelkészi irányítással? S vajon nem idegenkedik-e ettől maga a lelkész?

Továbbvezetve a fenti gondolatot, a negyedik pont, hogy mikor válhatnak alakítóvá, építővé a nem lelkészek. Hans Küng szavaival élve „az egyház nem privatizálható”. Az alap Isten elhívása és kiválasztása. Isten népét a sokszínűség és az egymást vállaló testvéri közösség jellemzi. Nem beszélhetünk vallási kérdésekben azonosan gondolkodó emberek csoportjáról. Befogadó közösség ott lehet, ahol az Isten határtalan meghívása alapján érkezők vannak együtt az ünnepnap és a hétköznap valóságában egyaránt – s itt ismét a nem lelkészek kiemelt jelentőségére mutatunk rá. Ahol „a hit megélhetővé válik”, oda maguktól lépnek be az emberek. A missziói lelkület növekedése sarokkő ebben az összefüggésben is.

Végül nem kerülhető meg az ütközések, egymásra találások kérdése sem. Lelkészi oldalról két véleménnyel találkozunk a leggyakrabban: vagy alig lehet aktivizálni egy gyülekezet tagjait, vagy akkora a nem lelkészi aktivitás, hogy a lelkész már nem is érzékeli saját irányító, vezető, döntési szerepét. Laikus oldalról is megvan a két pólus, s közte számos átmenet: a „mindent jobban tudó” lelkésztől egészen a kisebbrendűségi komplexussal küzdőig. Sok súrlódás okozója lehet, ha a gyülekezeti szerepek nem tiszták vagy felcserélődnek, ha a döntés, az irányítás rosszul értelmezett küzdelem területévé válik. A bizonytalanság légköre pedig rátelepszik a gyülekezet életére, és ez sem a lelkésznek, sem a híveknek nem kedvez. Komoly nem lelkészi áttörés nélkül pedig nem lesz megújulás. Széles bázison nyugvó véleményekkel (értsd: nem lelkész szakemberek, közéleti szereplők fokozott szerepvállalásával) az egyház egésze hitelesebben szólalhat fel például morális kérdésekben is.

A civil kontroll gyakorlata és a lelkész szakmai helytállása egyaránt fontos. A közösség lelkiségében való megújulásra együttesen kell törekedni, különösen egy olyan külső környezetben, ahol gyakran figyelmeztetnek az egyházak presztízsveszteségének veszélyére. Nem elég igényes a prédikálásunk? Hiányzik az átgondolt tervezés? Van-e tartalom ott, ahová hívunk? Ezekkel önkritikusan szembe kell néznünk. Annál inkább, mivel minden fel nem dolgozott konfliktus nehezíti a közös cselekvést, és elhomályosítja azt a sugárzó, vonzó erőt, amely egy élő, szeretetteljes közösségből árad.

Ha lelkészek és nem lelkészek a gyülekezetépítés, -alakítás szolgálata során egymásra találnak, ha bizalmi közösségben, nem a hierarchia, hanem a minisztérium (=szolgálat) alapján értelmezik önmagukat és feladatukat, akkor közös helytállás, hitelesség lesz erőfeszítéseik eredménye. Kibontakozni csak a bensőségesség légkörében lehet. S az így nyert erővel, a „bensőség” védett terepéről bátran léphetünk ki a külső világba – zárta előadását Szabó Lajos rektor.

Az Értelmiségi Műhely – nevéhez méltóan – véleményekkel, kérdésekkel reagált az elhangzottakra.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::