Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” Első kérdésem: mi lehet az indíték? Mi visz rá valakit arra, hogy egy másik emberi lényről rosszat hazudjon – ráadásul olyan körülmények között, hogy abból annak a másiknak komoly hátránya származzon? Egyszerűsítve: bírósági tárgyaláson kinek és milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy valakit – akiről tudván tudja, hogy ártatlan – akarattal, hazug vallomása alapján bajba sodorjon, hogy azután téves ténymegállapítás alapján igaztalanul elítéljék és megbüntessék? A tíz legelemibb erkölcsi alapelv között valóban szerepelnie kell egy ennyire egyértelmű tilalomnak?

Akarva-akaratlan Zsuzsanna és a vének története jut eszembe. Dániel könyvének deuterokanonikus függeléke arról szól, hogy egy szép, fiatal és erényes özvegyasszonyt megkíván néhány köztiszteletben álló presbiter. Meglesik fürdés közben. (A motívum ismerős Dávid és Betsabé történetéből is.) Megkörnyékezik a kiszemelt áldozatot, ő azonban határozottan nemet mond a felajánlkozásra. A megszégyenült férfiak bosszút esküsznek. Ördögien kitervelt színjátékuk arról szól, amire a csinos asszony éppenséggel nem mutatott készséget: megvádolják azzal, hogy paráznaságon érték. Mivel pedig két köztiszteletben álló férfi egybehangzó tanúvallomása elegendő bizonyíték a vallási törvényszék előtt, biztosak lehetnek a dolgukban. Zsuzsannát elítélik, és minden tiltakozása, védekezése, tagadása ellenére megragadják, hogy az egész közösség megkövezze – mint szentek a tisztátalant.

Ebben az esetben az indíték eléggé nyilvánvaló. A legalantasabb hitványság ez: saját bűnömmel vádolom azt, aki abban teljesen ártatlan, sőt bűnömnek elszenvedője. Egy jámbor lelkész mesélte, hogy kölcsönadott valakinek egy kisebb összeget. Ő maga nem kérte volna viszsza, de az illető, hogy hangoztassa nem létező becsületét, nagyon fogadkozott, hogy hamarosan megadja tartozását. Eltelt több hét is. A lelkész már rég elfeledkezett a kéregetőről. Ő azonban lelke mélyén érezte, hogy igazságtalanság történt. Talán az elveszettnek hitt pénzforrás miatti keserűség vegyült a rossz lelkiismerettel, ám a végeredmény igen beszédes. Egy alkalommal részegen tántorgott az utca túloldalán, amikor a lelkész éppen a kapuban beszélgetett valakivel. Az adós artikulátlan hangon átkiabált neki: „Te szemét! Mikor adod már meg a pénzemet?”

„Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” Ebbe a parancsolatba tehát több dolgot is bele kell hallanunk. Először azt, hogy ne szegjem meg a többi parancsolatot – azaz ne tegyek olyat, amivel vádolható lennék. Másodszor azt, hogy ha mégis elkövetek valami szégyenletes dolgot, akkor ne próbáljam bűnömet azzal kisebbíteni, hogy másokat is összesározok. S végül, leginkább azt, hogy saját tetteimért vállaljam a felelősséget. Tudjak megszégyenülni, ha kell, de sokkal inkább adjak hálát Istennek azokért az emberekért, akik azáltal, hogy nem hagyták magukat bevonni mesterkedéseimbe, határt szabtak ön- és közveszélyes ámokfutásomnak. Mert azt azért tudnunk kell, hogy a Zsuzsannát megvádoló vének története isteni igazságszolgáltatással végződött. Az ifjú Dániel megállította a „kivégzésre” induló menetet, és egymástól félrevonva ismét kihallgatta a „koronatanúkat”. Miután azok külön-külön belezavarodtak mondókájukba, nyilvánvalóvá lett a hazugság. Lehet, némelyek szépérzékét bántja a végkifejlet, de tény, hogy másként alakult a dolog, mint ahogyan az ma köreinkben szokás. Nem érték be ugyanis annyival, hogy Zsuzsannának – mintegy – „megbocsátanak”, és meghagyják nyomorult életét, miközben a hamis tanúk továbbra is emelt fővel viselhetik magas hivatalukat. Valaki ugyanis bűnt követett el, és ez nem Zsuzsanna volt. Őt áldozatként kellett kárpótolni, nem pedig kegyelmet nyert bűnösként. Akik azonban ténylegesen elkövették a bűnt, meg is kapták méltó büntetésüket. Azt, amit ők szántak az ártatlan Zsuzsannának: megkövezték őket.

Nem szép vég, de ebben a kivételes esetben legalább igazságos. A huszonegyedik század embere számára gyomorforgatóan barbár, rosszalló fejcsóválásra indító esemény. (Érdekes, hogy ez némelyeknek miért csak a hamis tanúk megkövezésekor jut eszébe, s az ártatlan Zsuzsanna esetében nem futja többre beletörődő szomorkodásnál vagy kéjes elégtételérzetnél.) Pedig a hamis tanúk megkövezésekor csupán isteni igazságszolgáltatás történt. Persze jó érzésű embernek az ilyesmi is elég kegyetlen.

Jogos a kérdés: hogyan kerülhetnénk el az ilyen atrocitásokat? Tartok tőle, hogy az emberek mindig kegyetlenek maradnak egymással. Sok ártatlan ember szenved a felettük ítélkező bűnös bírák vétkei miatt. Ettől csúnya a világ. Ha azonban valakit az érdekel, hogy az igazságosan ítélő Isten előtt hogyan lehet elkerülni az ilyesmit, arra a felelet viszonylag egyszerű: erre tanít a nyolcadik parancsolat.

Bartha István

::Nyomtatható változat::