Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

A mozgáskorlátozottak Deák téri templomban (is) bemutatott passiójátékának egy jelenete

Döbbent, mély, beszédes csend a felsőpetényi imateremben. A hószínruhás angyal az oltártér felé rebben, és lesegíti keresztjéről a mozgáskorlátozott Jézust, aki feláldoztatott bűneinkért, aki hordozta betegségeinket, és most botjaira támaszkodva elindul felénk. Botjainak ütemes koppanása egy-egy élő szívdobbanás. A megrendült gyülekezet szíve ővele együtt dobban: hiszen feltámadt, és előttünk megy Galileába. Előttünk megy, de nemcsak vezet, hanem körülölel irgalmával, és kísér minden napon a világ végezetéig. Hangja halk gyöngeségében is hatalommal visszhangzik a lelkünkben: „Bízzatok, ne féljetek!” Nincs okunk félni, mert minden elvégeztetett. Bűneink, félelmeink, fájdalmaink ott maradtak az üres keresztfa tövében. A tolószék is. A Megváltó keresztjének tövében nem marad más, mint a bűnvallás és a hitvallás az ajkakon: „Szent kereszteden kereslek, szomorú szívvel szemléllek, mert így gyógyulást reménylek. Moss meg szent véredben, s élek!”

Mire a passiójátéknak vége, teljes a katarzis a hallgatóság körében. Mindannyian tudjuk – mozgáskorlátozott fiatalok, teológushallgatók, Bárka-munkatársak, lelkészek, a nagyböjti gyülekezet apraja-nagyja –, hogy ez nem játék. Jézus megváltói műve véresen komoly, gyönyörűségesen igaz valóság. A felcsendülő záróének – mint egy dalba öntött közös, nagy imádság – az élő, feltámadott Urat dicséri („Jézus, te égi, szép, tündöklő fényű név...”), és mintha már nem is a nagyszerdai ünneplő gyülekezet torkából zengene, hanem odafentről indult volna. Az Isten angyalai és az üdvözültek mennyei seregei adták meg nekünk a hangot, mi csak belekapcsolódtunk.

Ez a dicséret pedig a lélek mélyén folytatódik akkor is, amikor tétován, a megszokottnál lassabban indulunk otthonainkba azon az estén, amikor – akár a Nógrád megyei gyülekezetekben, akár a Deák téri nagytemplomban – végigéltük mozgássérült testvéreink nagyheti passiófeldolgozását. Tétován, lassabban és szent csendességgel, hiszen az egyedülálló előadás többsíkú üzenete mindnyájunkat megszólított, és továbbgondolásra késztetett. Mindenekelőtt felrázott kényelmességünkből, aluszékonyságunkból, közönyünkből. Az a csupán jelzett kellék-, díszlet- és jelmeztárral rendelkező, de mégis a színtiszta Igéből, lélekből és hiteles érzelmekből építkező előadásmód, amivel mozgáskorlátozott testvéreink megjelenítették Jézus Urunk szenvedéstörténetét, megerősít: soha nem szabad a passió eseményeit kívülállóként vagy megkövesedett hagyománytiszteletből követnünk, hanem át kell élnünk, hiszen mindezek értünk, miattunk történtek. Másfelől ez a tolószékből előadott passió megmutatja a hit minden nehézséget legyőző erejét: a gyönge, kicsiny, mellőzött, súlyos terheket hordozó mozgáskorlátozott embertársunk a mi erős, magabiztos lényünket felülmúló meggyőződéssel tekint Krisztusra, és fogadja el Tőle: „Elég néked az én kegyelmem!” Mert ő valóban naponta megéli, még a leghétköznapibb dolgokban, egyszerű teendői közepette is, hogy Isten kegyelmére szorul, és nem felejtkezik meg hálát adni élete apró örömeiért, ellentétben a „többségi társadalom” tagjaival, akik oly sokszor rácáfoltak már az ókori mondásra: „Ép testben ép lélek!”

Ugyan ki az ép ember? Az, aki ép végtagokkal, de hideg szívvel lohol a bűnök útján, és figyelmen kívül hagyja Teremtő Urát, vagy inkább az, akit sorsa tolószékbe kényszerített, de mégis hittel, hűséggel és humorral vállalja helyzetét, és felismerve Megváltóját, üdvösségét nem adná oda semmilyen földi kincsért? Ugye nem szorul magyarázatra, hogy miért az utóbbi a teljesen ép, az egészséges ember, aki példát ad számunkra a teljes életről?

Mozgáskorlátozott testvéreink megajándékoztak bennünket egy őszinte és hiteles Krisztus-hitvallással, és minden előadásuk misszió. Személyes misszió, amely ahhoz a Jézushoz hívogat, aki soha nem feledkezik meg rólunk. Akinek mindnyájan szépek, értékesek, fontosak vagyunk személyválogatás nélkül. Aki elfogad úgy, amint vagyunk: tolószékkel vagy anélkül, hiszen nem azt nézi, ami a szemnek látható.

Tudtuk, hogy Ő Szentlelke által jelen van minden passiós szolgálaton. Ott van az igemagyarázatokban, amelyeket a mozgássérült szereplők és teológusok, valamint MEVISZ-es fiatalok közösen írtak az istentiszteletekre. Ott van a fáradságos felkészülésben, hogy erőt adjon. Ott van még a lámpalázas izgalomban is ezzel a 15 lelkes és elkötelezett evangélikus Jézus-tanítvánnyal, hogy küldetésük célba érhessen.

De még valaki jelen volt, és láthatatlanul szorosan magához ölelve tartotta barátait: Andorka Eszter, akinek szívéből kipattant a mozgáskorlátozottak passiójának terve. Úgy kezdődött, hogy Krisztusától tanult szeretettel Eszternek eszébe jutott néhány kedves arc a Bárka-táborokból. Tolószékes fiatalok, akiket kísért, tanított, szeretett, akikben bízott. Tudta: képesek lesznek rá, hogy bemutassák Jézus szenvedéstörténetét, és azt is, hogy mindenki, aki látja majd, épülni fog belőle, sőt nekik, a szereplőknek is erősítésül, áldásul szolgál majd. Az előkészületeket még ő kezdte velük, de a folytatást már Krisztusa trónszékétől követte nyomon. Adja Isten, hogy nagyszerű, nemes vállalkozása elérje célját!

Ajándékozzuk meg mi is mozgáskorlátozott testvéreinket több odafigyeléssel, megértő szeretettel, emberi méltóságuk tiszteletben tartásával, áldozatvállaló hordozásunkkal is, ha kell, mert Krisztus-követésünk csak így lehet hiteles.

Szőkéné Bakay Beatrix

Regionális hozzárendelés: Fels?petényi Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::