Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Vasárnap van. Beharangozás után beülünk a templomba. Amint a harangszó elnémul, megszólal az orgona.

Ezüstösen csillogó, szelíd hangja szétárad a templomban, áhítattal tölti meg a szíveket, Isten színe elé állítja az embert. Orgona nélkül sivár a templom. Az orgonahang éppúgy hozzátartozik az evangélikus templomhoz, mint a hívogató harangszó vagy az oltáron égő gyertya és a liturgikus színű oltárterítő. Megszoktuk, hogy szól. Oda sem figyelünk talán az előjátékra, és azt is természetesnek vesszük, hogy orgona kíséri, illetve vezeti az éneklést. Sokan emiatt is hiszik azt, hogy ez mindig is így volt. Valójában kevesen tudják, hogy e hangszer mikor és miként került be a templomokba.

Az orgona eredete az ókor homályában vész el. A rómaiak világi célokra használták, de a 9. században már ott találjuk a templomban is. Persze nem olyan orgonát kell elképzelnünk, mint amilyeneket ma használunk. Ezek a hangszerek többnyire egészen kicsik voltak, kezelésük pedig igen nehézkes volt. A nagyméretű billentyűket ököllel, sőt könyökkel tudták csak lenyomni. Egyszerre tehát csak két hangot lehetett megszólaltatni.

Az orgonairodalom első emlékei a 14. századból maradtak fenn. Az első jelentős orgonaművek a 15–16. században születtek. Az e korból származó orgonairodalom igen terjedelmes és értékes. Nagy részük egy egyházi ének (gregorián korál) dallamának valamilyen feldolgozása, mely igazolja, hogy templomi orgonadarabokról van szó. Ekkor már sokat játszottak e hangszeren, igaz, hangja nyers, hangolása pedig olyan volt, hogy a kórussal vagy a hívek énekével egyszerre nem szólhatott.

Mivel kevés orgonakotta készült, sok orgonista világi dalokat és táncdallamokat játszott, amit esetleg egy lantkottában talált. Az is előfordult, hogy rögtönöztek, és gyakran ízléstelen virtuózkodás folyt. A visszaélések következtében sokan nem kedvelték az orgonát. Megesett, hogy egy orgonistát elbocsátottak az állásából amiatt, mert oda nem illő darabot játszott az istentiszteleten. Persze akadtak kiváló mesterek is, akik az akkor még primitív, nyers hangú orgonán is kristálytiszta, áhítatos darabokat játszottak. Ahogyan az orgona tökéletesedett, több szólamban is tudtak játszani rajta.

Amint az előzőkből kitűnik, az orgona sem a kórust, sem a gyülekezetet nem kísérhette. Mi volt hát a feladata a 15-16. században?

Egyik szerepe a hangmegadás (intonáció) volt. Ez önmagában jelentéktelennek látszik, ám ha a 14. századtól kezdve végigkísérjük fejlődését, akkor látjuk, hogy az intonáció egyre tökéletesebb, egyre művészibb formát öltött, míg azután a barokk mesterek műveiben mint gyönyörű, kápráztató prelúdium vagy toccata érte el tetőfokát.

Az orgona másik feladata az volt, hogy – amikor még nem kísérte a gyülekezeti éneket – elő- és közjátékot játszszon a mise egyes részei között.

Azt, hogy a hívek mennyire megszerették az egyre tökéletesedő orgonát, több forrás is bizonyítja. Egyrészt történeti feljegyzések igazolják, hogy például Squarcialupi firenzei orgonista (1430) vagy Frescobaldi, a római Szent Péter-templom orgonistája (1583–1643) ezres tömegeket vonzott a templomba csodálatos játékával. Másrészt a korabeli festményeken is gyakran ábrázolták az orgonát. Ezek közül az egyik legismertebb és legszebb Van Eyck genti oltárképe, amelyen a szárnyas oltár egyik tábláját az orgona és az azon muzsikáló alak foglalja el.

Az orgona népszerűsége tovább növekedett, amikor a 17. században a gyülekezeti énekek kísérésére is alkalmazták. Ez a lépés döntő lökést adott a liturgikus orgonajáték kibontakozásának. Ettől kezdve a gyülekezeti ének az ihletője és nevelője az orgonistáknak, illetve az orgonajátéknak. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az orgona a korálelőjáték és a korálkíséret által szervesen kapcsolódott a liturgiához, hanem azt is, hogy a gyülekezeti ének egyben megszabta az orgonajáték stílusát is. Az üres, hivalkodó virtuózkodás megszűnt, a korál elmélyült, áhítatos stílusra vezette az orgonistákat. Így alakult ki az orgonának az a szerepe, amelyet az evangélikus istentiszteleten azóta is betölt. Hiszen e csodás hangszer nem csupán gyönyörködtet, de Istenhez is közelebb visz minket.

Gáncs Aladár

::Nyomtatható változat::