Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

1957. október 1-jén érkeztem új állomáshelyemre, a braziliai Săo Paulóba, hogy az ott élő magyar evangélikusokból gyülekezetet formáljak. Az Evangélikus Világszövetség értesítése szerint vagy másfélezer potenciális hívővel számolhattam. Hogy ez illuzórikus szám volt, afelől hamarosan meggyőződhettem, amint már a második naptól hozzákezdtem a megyényi nagyságú város területén szétszórtan élők toborzásához. A sok, kezdeti nehézség közepette is megörvendeztette szívemet, hogy vagy tucatnyi 16-18 éves fiú és leány várt konfirmálásra. Szüleik sem a német–brazil evangélikus, sem a magyar református gyülekezetekbe nem küldték őket, azzal a reménységgel, hogy "hátha egyszer kapunk majd egy saját papot"...

Igen ám, de azonnal jelentkeztek a nehézségek is. Az első a nagy távolság volt. Az egyik konfirmandusomnak például 3-4 órát kellett autóbuszoznia, hogy részt vehessen az órákon. Ezt a gondot hosszú hétvégekkel oldottuk meg. A másik probléma a tankönyvhiányból származott. Egy szem Bibliával érkeztem Dániából (feladott csomagom tartalma valahol Európa és Dél-Amerika között eltűnt) – bizony semmim sem volt. Fogtam hát magam, és írtam egy kérdés-feleletes konfirmációs kátét, éjszakánként gépelve és kínnal-keservvel sokszorosítva. Ám még nagyobb gondot okozott egyes fiatalok nyelvi készségének behatároltsága. Mégis – dicséretükre legyen mondva – remekül haladtak, és betéve tudták „én kátémat”.

Az órák izgalmasak voltak. Szinte egy mondatomat se hagyták kérdőjel nélkül, mindenre rákérdeztek, ami igen fellelkesített. Lassan nemcsak jó tankönyvírónak, de megfelelő pedagógusnak is éreztem magam. Úgy látszott, hogy a vizsgán sem lesz semmi hiba, s pár hónapi komoly felkészülés után a konfirmáció napját is kitűztük.

A vizsga előtti nap még egy utolsó „simításra” jöttünk össze. Tanítványaim hónapokon át szajkózták a „szent zsargonban” írt szövegeimet. Az egyik lányra került a sor: „Mit szerzett nekünk Jézus Krisztus áldozatos halálával?” A megkérdezettben nem csalódtam, mert azonnal rávágta: a megváltást. De rögtön hozzátette: „Tisztelendő úr, mi a megváltás?”

Mondjam azt, hogy elhűlt bennem a vér? Az oktatás végén vagyunk, s éppen most derülne ki, hogy konfirmandusaim ugyan „bevágták” a szöveget, de anélkül, hogy keresztény hitünk legalapvetőbb szavait egyáltalán megértették volna? Ennyit ért csak az egész fáradozásom? Tanítványom észrevette habozásomat, és annál kihívóbban nézett rám (esetleg azt remélve, hogy zavarba hoz?) – sőt még kisegítő kérdést is nekem szegezett: hogy van ez portugálul?

No, itt már biztosabban éreztem magam, és elmondtam, hogy a latin salvatio szóból lett a portugál salvaçăo, ami annyit tesz, hogy...

A lány arca földerült, és közbevágott: „Ja, akkor most már tudom” – és szaporán kezdte mesélni, hogy a hétvégén a tengerparton jártak, és a fürdőhelyek mentőállomásain mindenütt ott lóg egy nagy fehér mentőöv. Azokra van ráírva ez a szó – s ott vannak a fürdőmesterek, akik kihalásszák a fuldoklókat a vízből. „Gondolja, hogy Isten is így halász ki bennünket, és ez a megváltás? ... De jó!” – fejezte be, és szemmel láthatóan örült a saját felfedezésének.

Igen, az a megváltás, hogy Isten kihalász bennünket tévelygéseinkből, istentelenségünkből, magunk gyártotta nehézségeinkből és bűneinkből, amikor összecsapni készülnek fejünk felett a hullámok.

Nem Luther mondta, hogy csak a „nép szájára” kell ügyelnünk, s akkor egészen biztosan érthetően mondjuk el hitünk igazságait?

Gémes István

::Nyomtatható változat::