Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az ICCS-konferencia előadói

A világi lapok a fővárosi híddemonstrációkról és a (többször is) felavatott új, szekszárdi Duna-híd ünnepéről tudósítottak azon a nyári hétvégén, amelyen hittudományi egyetemünkön éppen a hídépítés (igaz, tudományos, lelki-szellemi értelemben vett) fontosságáról tanácskozott 20 európai ország képviselője – valamennyien hittantanárok, valláspedagógusok. Az Intereuropean Commission on Church and School (ICCS) július 2. és 6. között tartotta háromévenként esedékes nemzetközi konferenciáját – a volt szocialista országok közül elsőként hazánkban. Jelképes és gyakorlati jelentősége is van ennek a megtiszteltetésnek, kevesebb mint egy évvel az unióhoz való csatlakozás előtt. Dr. Szabó Lajos rektorral, az ICCS vezetőségi tagjával először a szervezet működéséről, a külföldi és hazai hitoktatás különbségeiről beszélgettünk, majd, közel a konferencia zárásához, összegzésre is felkértük.

– 1958 óta létezik az Európai Egyház és Iskola Munkaközösség elnevezésű szervezet, amelynek idei nagygyűlésére most először egy kelet-európai országban, hazánkban került sor. A szervezet magába foglalja a vallástanárok, hitoktatók, valláspedagógusok közösségét. Elsősorban azok vannak jelen, akik ezért a képzésért a felsőfokú intézményekben felelősek. A konferenciára 20 európai országból 70 képviselő érkezett.

– Mely egyház(ak)hoz köthető ez a szakmai testület, és miért épp egy kis ország evangélikus teológiájára esett a választásuk?

– Elsősorban a protestáns egyházakhoz kapcsolható: evangélikus, református és anglikán résztvevők vannak többségben. A vallásoktatás európai hagyománya, hogy a hitoktatás terén rendkívül fejlettek az északi országok. Hollandia, Svédország, Norvégia, Dánia és Nagy-Britannia ezért jelentős létszámmal képviseltette magát, valamint Finnországból érkeztek még sokan. Jellemzően két-három fő jött egy-egy országból, de ahol erősebb a valláspedagógiai hagyomány, onnan többen. A szervezet munkája elsősorban az iskolai vallásoktatást veszi célba, nem pedig a gyülekezeti-katechetikai vonalat. Mi 10 éve dolgozunk velük együtt, én magam a szervezet vezetőségének is tagja vagyok. Többször gondoltak már arra, hogy Magyarországra jöjjenek, ám csak mostanra sikerült megteremteni azokat a feltételeket, amelyekkel egyetemünk otthont adhat ennek az ötnapos konferenciának. A csoportmunka és a plenáris ülések helyszíne, a szimultán tolmácsolás, a számítógépes rendszer, minden, ami ma már elengedhetetlenül szükséges egy ilyen konferenciához, mostanra állt rendelkezésre. Nagy lelkesedéssel jöttek a résztvevők. Több mint egy éve, amikor a főtémát kijelöltük, még nem gondolhatta senki, hogy éppen ezen a napon lesz hazákban hídavatás, és ennyire aktuális lesz ez a szimbólum... A tanácskozás fókuszában a „hídépítés Európában” áll. Az egyik kedves résztvevő az első nap végigjárta Budapestet, lefényképezte a hidakat, és meglepetés gyanánt kivetítette az esti nyitó alkalmon a szebbnél szebb felvételeket.

– Hídépítésről sokaknak az EU-hoz csatlakozó és a jóval fejlettebb nyugati országok távolsága, közeledési vágya juthat eszébe. Hogyan csapódik ez le a vallásoktatásban? Egyáltalán, téma-e ez egy hittanórán, hogy konferenciát is rendeznek ilyen főcímmel?

– Kelet-nyugat kérdése a fő témánk, méghozzá három nagy területen. Az első a politikai kérdés – hiszen oktatásról-nevelésről van szó –, nevezetesen, hogy mit jelent az Európai Unió bővítése, és hogy ez miként jelentkezik a vallásoktatás rendszerén keresztül. A második terület, ami előkerült, a különböző felekezetek és vallások viszonya. Magyar részről egyébként egy fő előadás hangzott el: Tomka Miklós vallásszociológus professzoré. Tomka professzor arról tárt elénk felmérési eredményeket, mutatókat, hogy milyen a vallási tolerancia a nevelés összefüggésében és a társadalmon belül. Nagyon érdekes vita alakult ki az előadása után. Igen hamar kiderült, hogy talán ezen a ponton a legnagyobb a lemaradása a csatlakozni kívánó országoknak a valláspedagógia és a hitoktatás terén. Mi csak a konfesszionális, azaz a felekezeti hitoktatás kereteiben szeretünk gondolkodni, ha azonban a közoktatás területére szeretnénk kilépni a hitoktatással, akkor tudomásul kell vennünk: ez csak akkor lehetséges, ha a felekezetek megtalálják a közös hangot és az együttműködés útját. A volt kelet-európai országokban nyitni kell – a külső fejlesztések terén is, az oktatói oldalon is, de a tananyag vonatkozásában is. Különösen fontos a fölvállalt életkérdések helye a hitoktatásban. A valóságos életkérdések hiánya a valláspedagógia legnagyobb problémája ma a mi térségünkben. Többször előkerült a vallások egymáshoz való viszonyának kérdése az oktatás-nevelés terén, főként a szeptember 11-e utáni összefüggésben. Abban mindenki egyetértett, hogy nagy felelősség ma a világvallások tanítása és az egymás megbecsülésére való nevelés e téren is. Ez már a főtéma harmadik öszszefüggését jelentette, a konkrét tanítási területet.

– Hogyan viszonyulnak hozzánk, magyarokhoz a külföldi résztvevők? Kapott-e már visszajelzést tőlük?

– Nagyon kíváncsiak Magyarországra, többségük most először járt nálunk! Nem sokat tudnak rólunk, sőt mondhatnám, inkább nagyon keveset... A tegnapi nap kellemes élménye volt egy dunakanyari kirándulás. Visegrádra is kimentünk, itt a politikai aktualitások is szóba kerültek, hazafelé pedig megálltunk Szentendrén, ahol az ortodox tradíció jeleit láthatták a vendégek, a vallások egymás mellett élését. Kölcsönös öröm, hogy most kiszélesedett egy kapcsolat, amelynek pozitív eredményeit várjuk a jövőben.

– Gyakorlati téren hogyan folytatódik a munka a két szakmai-ünnepi ülés közötti időszakban?

– Folyamatos együttműködés van a tagországok között. Általában három – idén ötnapos volt – az ünnep, ahol minden küldött jelen van, és a következő hároméves irányvonalat határozzák meg, amin azután a munkacsoportok három éven keresztül dolgoznak, s a következő ülésen beszámolnak eredményeikről. Legutóbb, 2000-ben Trondheimben (Norvégia) volt konferenciánk, ahol az eltérő szociális és vallási helyzet találkozása volt a téma a plurális európai társadalom keretén belül – mindez természetesen a vallásoktatás szemszögéből nézve. A szervezetnek publikációi vannak, és nagyon jó a kölcsönös cserék lehetősége: előadók, munkacsoportok eszmecseréje stb.

– Milyennek látja a magyar, az evangélikus vallástanárok szakmai színvonalát az ICCS-en belül? Melyek azok a fő gócpontok, amelyeken változtatni kellene?

– Magyar delegáció is részt vett a konferencián: mind református, mind evangélikus részről, főleg fiatalok. Az ő fölkészültségük, úgy látom, nem roszszabb, mint a partnerországok hittantanáraié. Ami viszont probléma, hogy nagyon nehezen tudunk nyitni egy tágabb ölelésű, nemcsak a gyülekezeti-egyházi életnek megnyerni akaró irányba, nem tudunk eléggé az ismeretátadás korrektségére törekedni. Mire gondolok? Hoszszabb távú stratégiára, tervekre volna szükségünk. Előrelátásra és fölkészülésre. Olyan iskolai hitoktatásról szóló stratégiára, ahol nagyon fontos, hogy minél szélesebb rétegek számára váljanak elérhetővé az egyházi-vallási ismeretek. A cél ebben az összefüggésben első renden nem az, hogy „valakit megnyerjek”, hanem hogy ismereteket adjak át. A gyülekezeti élet, az ifjúsági és gyermekmunka hordozza az egyházi célokat. Nem rendelkezünk ilyen stratégiával. Amíg ez nincs, addig elképzelhetetlen, hogy szélesebb körbe ki tudjunk lépni a hitoktatással. Amit én még gondnak látok, hogy a hazai hitoktatók kicsit idegenkednek a más felekezetek és a világvallások tanításának kérdéseitől – persze tisztelet a kivételnek. További fontos tényező, hogy a társadalom és az egyéni élet krízisszituációit nagyon komolyan be kell építeni a tananyagba. Szükséges lenne továbbá jobb kapcsolatot kiépíteni a hittantanárok és a többi pedagógus között. Erre igen jó példákat kaptunk Svédországból. De láttunk sok más érdekes kezdeményezést is, például „A Biblia aktuálisan” programot Németországból, ahol a Szentírást különféle akciókkal próbálják közelebb hozni a társadalom széles rétegeihez, játékos megközelítéssel. Jobban be kellene építeni a metodikánkba az Internetet, a legfejlettebb technikát. Egy eszközzel, egy irányba – ez ma már nem megy... Valamint sokkal intenzívebb ökumenikus kapcsolat szükséges a hitoktatás és a hittantanár helyzetének javításához, hiszen egy felekezet sem tudja önmagában megoldani az előbb említett problémákat.

– És „ők” vajon mit tanulhatnak tőlünk?

– A nyugatiak a magyar hitoktatásban érzékeltek egy lelkes evangéliumi ízt, egy meleg, meghitt hangulatot, és tetszett nekik az a családias légkör, ami sok helyen uralkodik a hittanórán. Az evangélium melegsége, fénye, az egyház baráti, bátorító közelsége az, ami nekik nagyon megragadó volt. Náluk túlzottan tantárggyá vált a hittan, nálunk pedig nem vált eléggé azzá... Egy középút szükséges.

– Összegzésként, mint házigazda, elégedett-e?

– A munkatársi gárda segítségének hála, jól ment minden. A visszajelzések szerint jól érezték magukat a vendégek. Egy ilyen kis egyetem, mint a miénk, meg tudott birkózni a feladattal, hogy egy ilyen nagy, nemzetközi konferenciát lebonyolítson – ez nagy szó, nekem személyesen is nagy örömöt jelent. Intézményünk két legutóbbi pályázatának sikere is kellett ehhez: informatikai fejlesztés után vagyunk, multimédiás eszközeinkkel azt a színvonalat nyújthattuk, amelyhez a nyugati országok képviselői hozzá vannak szokva.

Végül módom nyílt hosszabban beszélgetni az ICCS elnökével, Hans Spinder úrral Hollandiából, aki ezen az ülésen köszönt le elnöki tisztéből. Szavai szerint nem az a szervezet fő célja, hogy vaskos jelentéseket írjon, átnyújtsa a megoldást, hanem hogy platformot biztosítson az Európában élő, de nagyon sokszínű, eltérő kultúrájú, hagyományú országok vallástanárainak a találkozásra, az eszmecserére, az egymástól való tanulás páratlan lehetőségére. Egymás tapasztalataitól gazdagabbak leszünk. Rámutatott, hogy „szeptember 11-e árnyékában” él Európa is, és ezt a hitoktatóknak is tudatosítaniuk kell, amikor a toleranciáról és más vallásokról tanítanak.

Kőháti Dorottya

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Hittudományi Egyetem

::Nyomtatható változat::