Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nosztalgiázzunk? Úgy volt ez valaha, hogy ilyen előírások szabályozták szülők és gyermekeik egymáshoz való viszonyát: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes.” „Tiszteld apádat és anyádat!” Ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy a földön. „Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint...” (Ef 6,1-4).

Időről-időre, esetenként visszaélések bőven történtek, de lényegében ezek a szabályok tartották rendben a családi életet: a gyermekek nemcsak engedelmességre taníttattak, hanem szerethették is szüleiket. Az apák főfoglalkozása sem a gyerekbosszantás volt, sőt olyan kiváló pedagógusok is voltak közöttük, akik nélkül a neveléstan és -tudomány nem létezne. S boldog az, aki egy életen át abból a szeretetből élhet, amellyel édesanyja vértezte fel egy hosszú és küzdelmes életpályára. Itt, ebben a családi fészekben nemcsak hallani lehetett Istenről, és Hozzá imádkozni, de itt eresztette gyökerét a Jézus Krisztus által meghirdetett Istenbe vetett bizalom és keresztény hit.

Még a 16. században is akadt egy híres nevelő, aki az egész keresztény tanítás rövid, tömör összefoglalását nem egyetemi professzorok, hanem a családapák kezére-szívére bízta: „Ilyen egyszerűséggel tanítsa az apa az ő házanépét” – ez a használati utasítás olvasható Luther Kiskátéjának minden fejezete előtt.

Segítség, hívő lett a gyermekem!

Egyre több lelkigondozó kell, hogy foglalkozzék ilyen „fájdalmas” segélykéréssel. Mert a helyzet ma a fonákjára fordult. Míg édesapám még vasárnaponként velünk a Kátéból olvasott, addig a mostani segélykérők teljesen tanácstalanok: üres kézzel állnak ott, amikor fiuk, lányuk valahol másutt, de semmiképpen sem tőlük tudott meg vallási dolgokat, amelyekről nekik fogalmuk sincsen!

Mi történt közben? A felvilágosodás óta egyre gyorsuló sebességgel elvilágiasodó család már nem fészek többé – tisztelet a kivételnek! – hanem érdekszövetség, amelyben a szerepek kettőre korlátozódnak: utódok (egyre szelektívebb és esetleges) létrehozására, és a minél gyorsabb önállósítás, önállósulás elérésére. Fizikai dolgok még egy ideig közösen szabályozandók, de ezek között egyre fogyó mértékben kap helyet a lelki feltöltődés és szellemi nevelés.

Hittan szülőknek

„Kapcsolat Istennel a családban” – ilyen nevű alapítványt hozott létre a tübingeni egyetem evangélikus és római katolikus kara. Célja a „szülők vallási és etikai kompetenciájának erősítése”. Magyarul arról van szó, hogy a vallási kérdésekben teljesen primitív fokra süllyedt szülőket utólagos vallásos nevelésben kell részesíteni. Nehogy Bálám szamaraként álljanak ott, ha gyermekük egyszer csak bejelenti, hogy amit tőlük nem kapott meg, azt most másutt igen – és hisz Istenben, vagy netán Jézusban.

Hogy az elvilágiasodott német társadalomban milyen fontos feladatra vállalkoztak a kezdeményezők, azt az is mutatja, hogy az alapítvány csaknem félmillió eurós alaptőkéjét máris meghaladó összegű kérvények futottak be – már az indulás előtt. Négy tartományi evangélikus és római katolikus egyház püspöke jelent meg az alapító gyűlésen, június 16-án. S hogy mennyire ég a ház, az abból is látható volt, hogy világi ember (a württembergi miniszterelnök) tartotta a fő előadást. Szerinte azért támogatandó ez az alapítványt, mert „újra tudatunkba kell vésni a család áldásos voltát”.

Nagy figyelemmel fogjuk kísérni az alapítvány munkáját. Csak az emészthető meg nehezen, hogy miért egy politikus kénytelen a megjelent püspököknek előadást tartani az ügy fontosságáról?

Mit mulasztottunk mi, keresztény egyházak, keresztény vezetők, hogy szülőgenerációkat kereszteltünk, konfirmáltunk, bérmáltunk, eskettünk – miközben azok, mire szülők lettek, egyben vallási analfabétákká váltak?

Valami alapvető hiba mégis csak nálunk kell legyen!

Gémes István

::Nyomtatható változat::