Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

"Jónak látom kihirdetni a jeleket és a csodákat, amelyeket a felséges Isten tett. Mily nagyok az ő jelei, mily hatalmasak csodái!" (Dán. 3.32-33) – mondja a próféta, jól mutatva, hogy az emberek a csodákat régen is valami rendkívüli dolognak tartották.

Itt már csak egy csoda segíthet – halljuk néha az orvostól, amikor úgy érzi, a tudomány már nem tehet többet a beteg gyógyulásáért. Jól érzékelteti ez a vélemény a mai kor közgondolkodását is, az „anyagelvű” világnézetet, mely szerint csodák nincsenek, mindenre tudunk valamilyen magyarázatot, törvényszerűséget találni.

A minap osztályom egy részével a vonyarcvashegyi strandon labdázva egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a pecsétgyűrűm – ballagási emlék szüleimtől – a vízbe esik. A gyerekek rögtön odasereglettek segíteni, hiszen nem annyira az értéke, hanem az emlék miatt volt e tárgy számomra annyira kedves. Sőt, még azokat is behívták, akik a parton voltak. A sokpercnyi hasztalan keresés közben bennem egyre nőtt a reménytelenség. Közben egy vízimentő is bekapcsolódott a kutatásba, de a gyűrű csak nem került elő. S amikor már teljesen feladtam, és azt mondtam, ez már nem lehet meg a teljesen átláthatatlan, derékig érő vízben, jött a mentő –mellesleg Veszprémben tanárszakon tanuló gencsapáti egyetemista – a megtalált gyűrűvel.

Természetesen el lehetne könyvelni ezt az esetet egyszerű szerencsének is. Micsoda mázlid volt – szokták ilyenkor mondani, mi azonban rögtön egy más kategóriába soroltuk a történteket. És evvel mindenki, aki részt vett a keresésben, egyetértett: akkor ott csoda történt. Egyrészt a megtalálás csodája, hiszen ezt az emléktárgyat nem lehetne pótolni, de talán éppen ennyire fontos az összefogás, a segítőkészség csodája is, a gyerekek és a vízimentő áldozatossága, az, hogy egy nehéz helyzetben mellettem voltak. És emellett példát is meríthettem a hitből, hiszen én már rég feladtam volna a keresést, de a gyerekek és leginkább az egyetemista még egyáltalán nem adta fel.

Édesapám számára, aki a kert, a föld szerelmese volt, a növények fejlődése is egy csoda volt. Ez csak az utóbbi időben, mióta át kellett vennem a kert művelését, lett számomra érthető. Hiszen az is egy csoda, ahogy mondjuk egy tavaszi havazás után, amikor a fák virágait hó lepi, mégiscsak gyümölcsöt hoz a nyár. Milyen csodálatosan teremt a szükség után az Úristen bőséget, termést!

Azt gondolom, hogy ha a hitünk megvan, és ha ebből fakadóan látó szemmel nézünk körül, megtalálhatjuk mindennapjaink csodáit. Elég akár csak egy mosoly, amit éppen kapsz valakitől nehéz pillanatban, vagy egy kézfogás, egy biztatás. És persze kell hozzá kitartás is, ahogy az előbbi példa mutatja.

Jó tehát, ha látjuk az Úr jeleit, látjuk és tudjuk, hogy csodák pedig vannak. Mi, akik a vonyarci strandon aznap ott voltunk a gyűrű megtalálásánál, ezt jól tudjuk...

Babics Csaba, líceumi tanár

::Nyomtatható változat::