Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Közösségben lenni, közösséghez tartozni jó dolog. Jó érzés ezekben a hetekben arra gondolni, hogy részei vagyunk a világ evangélikusságának, annak a hatvanmilliós közösségnek, amely immár tizedik nagygyűlését tarthatta meg. Az is örvendetes, hogy a magyar lutheránusok képviselői is jelen voltak, alkotó módon hozzájárultak az alkalom sikeréhez.

Többen kérdezték, hogy mi ebből a haszna a tagegyházaknak, így a magyarországi evangélikusoknak. A konstruktívabb kérdésfeltevés ekképpen hangzik: tehetünk-e mi itthon valamit annak érdekében, hogy a világtalálkozó meghozza gyümöl-csét? Válaszoljunk először az utóbbi kérdésre. Imádkozhatunk azért, hogy sok áldással járjon a winnipegi együttlét – elsősorban arra a mintegy ezer résztvevőre gondolva, akik a kanadai városban gyűltek össze. Utólag is kérhetjük, hogy legyen áldás a két hét számos alkalmán, szolgálatán, és ez sugározzon ki a rendező ország gyülekezeteire.

Így adhatunk helytálló választ az első kérdésre is. Minden világtalálkozó szinte lezár egy korszakot, s egyben megnyitja a következőt. Most különösen erőteljes az ezzel kapcsolatos várakozás, hiszen a 21. század első nagygyűlésére került sor. Az előző, 1997-ben Hongkongban tartott és a jelenlegi találkozó mottója közötti különbség is jelzi, mi az, ami lezárult, és mi az, ami elkezdődött, vagy legalábbis hangsúlyosabbá vált. „Krisztusban tanúságtételre híva” – hangzott Hongkongban az ősi üzenet, mely természetesen nagygyűléseken és korszakokon ível át. Tanítványnak, bizonyságtevőnek lenni mindig időszerű. Talán a lezáruló ciklus legfontosabbnak minősíthető eseménye, a megigazulásról szóló közös evangélikus–katolikus nyilatkozat is szerepet játszott abban, hogy Winnipegben egy, az egyházi szférát messze meghaladó jelentőségű mondat határozta meg az együttlétet: „Gyógyulást a világnak!” Az egyház soha nem zárkózhatott be intézményeibe, szervezetébe, a misszió alól soha nem volt felmentés, de talán soha nem volt ennyire gazdag, öszszetett tartalmú az egyház küldetése, mint az új évszázadban. A „Gyógyulást a világnak!” mottóban ugyanis benne van az ajánlat is. Az egyház, a hívő emberek feladatot akarnak vállalni a világ bajainak a gyógyításában. Ezért is várjuk érdeklődéssel, milyen következtetésekre jutottak, milyen gyakorlati teendőket fogalmaztak meg Winnipegben.

A téma időszerűségét, a kórós állapotokat jól mutatta a találkozóra árnyékot vető incidens, az ázsiai és afrikai küldöttek egy részének kényszerű távolmaradása. Hiába interveniáltak a szervezők, a világszövetség képviselői: a kanadai ható- ságok nem adtak beutazási engedélyt több mint hatvan delegátusnak arra hivatkozva, hogy nem látják biztosítottnak a nevezettek távozását az esemény után. Ez a jogilag és erkölcsileg is képtelen helyzet jól jellemzi korunkat, a gyanakvások, előítéletek világát s egyben a 21. században minden aktuális feszültségnél, helyi konfliktusnál erősebb gondot, Észak és Dél különbségét, szükségszerű ellentétét. Akár tudományos, akár kulturális vagy sport világeseményt rendez egy ország, garantálnia kell, hogy minden résztvevő kap beutazási engedélyt. Ez a kérdés jogi oldala, az erkölcsi ennél még súlyosabb. Az, hogy egyházi eseményt árnyékolt be a diszkrimináció, mutatja, hogy szinte reménytelen a világ gyógyulására való törekvés. Talán arra azért mégis „jó” volt ez a nem kívánt esemény, hogy tovább növelte a küldöttek felelősségét, a változtatások szükségességét, igényelte az egyházak fokozott társadalmi szerepvállalását.

Ez utóbbit nálunk is sokan vitatják a szekularizált társadalomban és az egyházban egyaránt. A társadalom egyháztól idegen körei nem igénylik az evangélium mai üzenetét, az egyháznak a társadalmi gondok orvoslásában való részvételét. Az egyházban pedig egyes csoportok félreértésnek, akár liberális ferdülésnek vélik a közjó szolgálatát, a diakónia tág értelmezését. Ezért is igen lényeges, mit mond-tak minderről Winnipegben, hiszen a nagygyűlések anyaga hosszú időre munícióval szolgál a tagegyházaknak.

Anélkül, hogy túlértékelnének a találkozó jelentőségét, kétségtelen, hogy a világ figyelmére is számot tartott. Az egyik legtekintélyesebb európai polgári napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung hosszú elemzést közölt a nagygyűlésről, különös tekintettel az evangélikus–katolikus dialógusra. A cikkben hivatkoztak Kasper bíborosra, aki szerint új minőséget, új impulzusokat ígér Winnipeg. Az ökumenikus mozgalom ma még szinte el sem képzelhető kiteljesedését, a keresztény egyházak közeledését várják a 21. századtól. Hiszen ahhoz, hogy a világ sebeit hatékonyan gyógyíthassuk, először az egymásnak okozott sebeket kell begyógyítani. A lutheranizmus híd szerepet tölthet be a római egyház és a sokszínű kereszténység között. Ezért is volt nagy jelentőségű az említett augsburgi egyezmény, a közös nyilatkozat a megigazulásról. Már most nagy várakozás előzi meg a 2017-es esztendőt, a reformáció 500. évfordulóját, amely kiváló lehetőséget nyújt az ökumenizmus szélesebb körű megvalósítására. A különböző teológiai felfogások, identitások megőrzése mellett a hangsúly egyre inkább arra kerül, ami összeköt.

Mert csak így van esélyünk arra, hogy gyógyuláshoz segítsük a világot, ami az egyéni nyomorúságok gyógyítása mellett a társadalmi igazságtalanságok, egyenlőtlenségek krisztusi orvoslását is jelenti. Ennek alapja a szegényekkel, a hátrányos helyzetűekkel való közösség felvállalása. Nem könyöradomány, hanem integráció, minden előítélet elutasításával. Kérdés, mire jutottak e témában Winnipegben, sikerült-e az elvek tisztázása mellett – ez sem kevés! – a gyakorlatban is előbbre jutni.

Végül a világgyűlésre gondolva – akárcsak Curitiba (1990) és Hongkong (1997) kapcsán – lehetetlen, hogy ne idéződjék fel az 1984-es budapesti nagygyűlés sok-sok epizódja, köztük Káldy Zoltán püspök elnökké választása, annak minden hazai és nemzetközi következményével, amelyek végül a püspök korai eltávozásához vezettek. Néhány, a történelemtudomány mércéjén meg nem álló, inkább érzelmi elkötelezettségű munkán kívül nem született még a nyolcvanas évek egyháztörténetét (különös tekintettel a nagygyűlés krónikáját) feldolgozó tanulmány, monográfia – vonatkozik ez az LVSZ egykori rövid életű elnökének a tevékenységére is. Winnipegben bizonyára szó esett erről is, hiszen a tanácskozáson jó néhányan részt vettek olyanok, akik annak idején Budapesten is jelen voltak. Itthon is illene már beszélni, írni minderről...

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::