Keresztény szemmel

Emlékképek

Hozzászólás a cikkhez

Utólag szinte sértve érzem magam, hogy soha nem mondta, hogy nagy társasági hölgy volt valamikor. Pezsgett az élet körülötte. Gazdagság, házak, autók, bundák. Igaz, emiatt az sem derült ki számomra, hogy abban volt-e igazán boldog, vagy így, ahogy most emlékeimben él már örökké.

Amikor beléptem a szobába – gyerekként nyújtóznom kellett, hogy a magasan levő, szépen munkált rézkilincset elérjem –, csak a nagy asztali állólámpa égett. A festett, óriási papírernyő alatt füstkarikák szálltak. Ő ott ült, sötétkék, aprópöttyös pongyolában, kicsit aszottan, szemüvegesen, stoppolófával kezében varrt valamit. A fonott varródoboz mellé raktam le a két doboz Mátra cigarettát, ez volt a megbízatásom.

Aztán volt, hogy csak ott ültem a nagy fotelban, figyelve csontos ujjait, ahogy vezeti a tűt, húzza a cérnát, szív egyet a cigarettán, egyensúlyozva a hamuval karikát fúj a füsttel, talán csak engem szórakoztatva. De soha nem mesélte, hogy nagy társasági nő volt valamikor.

A hét bizonyos napjaiban összejöttek Tercsikével, a közelben lakó unokahúggal ultizni. Akkori emlékeimben mindig látom magam előtt Ödi bácsit – csokornyakkendőben és nadrágtartóval –, a kedves Tercsi nénit, ahogy osztják a lapokat, gondolkoznak, halkan raknak. De őrá úgy és ott már nem emlékszem. Rá mindig csak ebben a misztikus félhomályban gondolok, lámpaernyő alatt, füstkarikák közt. Vajon társasági nő volt-e a lelke mélyén igazán, vagy inkább ez volt ő, kék aprópöttyös pongyolájában, stoppolófával és cigarettával?

Hogy tudott sorsa így bezárulni, elrejtőzni oda, a lámpaernyő matt fénykörébe? Pedig egyszer szólt a zene, ritmusra mozdultak a lábak, ragyogott a terem, csillogtak a poharak. Ő mosolyogva pörgött, röpült, szólt a zene, ritmusra mozdultak a lábak, ragyogott a terem, csillogtak a poharak. Végül maradt az asztali lámpa halvány fénye, és talán emlékként a szálló füstkarikák. Vajon amikor odaállunk azon a nagy utolsó napon, hogy lát majd minket Ő, akivel ott találkozunk? És melyik leszünk életünk arcai közül? És mivé leszünk? Ugye tudni fogja Ő, a Mindentudó, hogy miként voltunk boldogok életünk ideje alatt? Vajon hogy szólítják majd ott? Lili néninek vagy Lilikének? És hogy szólítanak majd engem?

Azokból az időkből már elvesztek számomra a szavak. Nem emlékszem, mit mondott, inkább arra, hogyan. Megmaradtak viszont a zörejek, ahogy kiléptem a nagy árnyékok közül, és a magas, üveges szobaajtó zörrent, amikor becsuktam magam mögött.

Azokból az időkből már elvesztek számomra a szavak. De azt biztosan tudom, hogy soha nem beszélt arról, hogy nagy társasági hölgy volt valamikor.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::