Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Valahogy másképp képzelte el az egészet. Érces hangon zengő trombiták játsszák a dörgedelmes Dies irae-t, elérhetetlen magasságban hatalmas trónon ül egy kérlelhetetlen Isten, szigorú szemekkel ítéletre készen merednek rá az égi lények, akik vakító fehéren állják körbe a szegény, kétségbeesetten menedéket kereső embert.

Lenke elmosolyodott. Milyen más az egész. A szemét nem tudta már kinyitni, csak halványan sejtette, hogy a karjába szúrt tű még mindig ontja, ontja az infúziós folyadékot. Talán ezért nem érzek semmit, semmi különöset – gondolta. Finom fátyolként vette körül az ablakon át beáradó délutáni napfény. Ő pedig könnyű lett és szabad. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tehát kezdődik. Istenem, tényleg itt a vége?! A lelkét valami régtől fogva ismerős derű járta át meg egy kis megfoghatatlan szelíd szomorúság, ahogy megáll az ember tanácstalanul, boldogan a cél előtt egy röpke pillanatra, és öröme mellett magában csöndesen sóhajt is egyet. Így búcsúzik el az álmaitól meg az úttól, ami gyötrelmes és gyönyörű, erőt próbáló, mégis csodálatos volt.

Önmagát látta, mit a réten gondtalanul röpködő tarka ruhás aprócska lányt. A testvére, Zsuzsi kezét szorította, együtt pörögtek, futottak, nevetve hemperedtek a fűbe. Milyen szép is volt gyereknek lenni! És most édesanyja közeledik, a köténye illatos napsárga körtékkel van tele. Mohón harapják az édes gyümölcsöt, a puha, hamvas finomság szinte elolvad a szájában. Apuka jön a vállán kapával, a tarisznyájában összeszáradt madárlátta kenyérdarab lapul. Úgy adja a gyerekeknek, mint valami csodás, meséből szalajtott különlegességet. Izgatottan kapkodva nyúlnak a kincs után. Nehéz elrágni, de kit érdekel, ilyet nem ehet ám akárki! Most iskolában van. Betti tanító néni egy hosszú bottal mutogatja a táblán a betűket sorba. Őt szólítja fel. Rémülten néz körül, a tenyere izzadni kezd, a szája sírásra görbül, nem tudja megfejteni, mit jelenthet a titokzatos kacskaringós vonal. Évike, a szomszéd kislány ül mellette, óvatosan megérinti a karját, és a szeplős Kovács fiúra mutat. Gyuri! Hát persze, gyé! Diadalmasan cseng a hangja, az óra megy tovább, de ő hálásan szorítja a padtársa kezét. Az uzsonnára csomagolt almát sokáig moncsolgatja, míg sikerül kettétörnie, hogy megoszthassa vele, és vidáman ropogtathassák el együtt a szünet alatt.

A pincében hideg van. Félelmetes hangok rémítik őket, bizonytalanság szorítja vasmarokkal a szívüket. Vajon mi van apukával? Hirtelen hatalmas robaj hallatszik, a föld is mintha megremegett volna belé. Egész testében reszketni kezd, tehetetlen sírás rázza a testét. És ekkor valami csoda történik. Édesanya ölébe hajtja a fejét, szelíd arcát figyeli, és az őt simogató tenyér melege lassan átjárja. Már ő is erős, megfogja a mellette halkan sírdogáló Zsuzsi izzadságtól ragacsos kis kezét, és dédelgetve, cirógatva nyugtatgatja, míg csak összeborulva el nem alszanak a kimerültségtől.

Aratnak, marokszedők ők is Zsuzsival. Valamiért úgy szorítja a szívét, hogy vége az iskolának. Potyognak a könnyei a zizegő aranyos búzakalá-szokra. A hátán folyik az izzadság, poros arcán a sírástól vékony barázdák futnak végig. Hogy fogja ő megtudni, hogy is kell élni? Senki más nem gondolkodik ezeken a dolgokon rajta kívül? Egyedül van, vagy csak nem illik erről beszélni? Édesanya sóhajtva teszi le a kévét, amit éppen összekötöttek. Átöleli a vállát. Némán, keservesen néz rá. – Kérjed az Urat! – suttogja a fáradtságtól kicsit rekedten. – Segíteni fog neked, hogy megtaláld az utadat! Hálásan mosolyodik el: csakugyan! És már kéri is: Istenem, adj értelmes életet, hadd tegyem jól a jót! Céllal és áldással járhassak mindig! És valahogy érzi, tudja, hogy kinyílt az ég. Aki elismeri, hogy segítségre szorul, annak már nem kell egyedül küszködnie tovább. Megkönnyebbülten sóhajt fel, könnyebb a munka, könnyebb a szíve is.

Nagylányok lettek, csinosak, hetykék, kacérak is egy kicsit. Táncolni hívja Till Barna, de ő egyre csak Krisz Palit várja. Mosolyog erre és arra, egyedül Palkó tekintetét kerüli szemérmesen, tétován. Vajon ő kit választ? Szereti-e? Évivel sugdosnak az udvaron, aztán egyszer csak ott áll előttük a legény. Az arca lángvörös lesz, szinte szédül az izgalomtól, jaj, alig kap levegőt, csak el ne árulja magát. És Pali őt hívja, repülnek, mint a szél, olyan csodás, egyszerű minden. A szoknyája pördül, a haja kibomlott, szabadon száll, csak sose legyen vége ennek a táncnak! Most már menyasszony, édesanya sírva segíti rá a fehér ruhát, a templomban virággal a kalapja mellett várja már Pali. Úgy ragyog egymásra a szemük, mint két pár fényes csillag. Semmitől nem félnek. A színes ablakokon át varázsos fények töltik be a templomot, hát eljöttél, tényleg itt vagy, Istenem?! Milyen szép ajándék ez a jelenlét! Lehet-e biztatóbb indulásuk a közös élet felé ennél?!

Gyermekágyon fekszik, a dereka hasogat, a háta sajog, veríték borítja a testét. Hol van Pali? Nagyon fáj, meddig tart még? Miért nem segít valaki? Jaj, mi van a gyerekkel? Nyomjon, most nyomjon! – kiabál a bába. Keservesen próbálja kipréselni a gyereket, fulladozva, nyögve, a könnye is kibuggyan. Mi történt? És akkor felsír egy erőtlen, vékonyka hang. Kispalkó nyöszörögve bújik a karjaiba. Milyen csodaszép. A bőre kicsit ráncos, síkos, ragacsos emberke. Hát nem gyönyörű?! És nézzék a fülét, tisztára, mint az apjáé! De miért sírsz, kedves? Hát ennyire féltettél? Hát enynyire, ennyire szeretsz?

Fáj a szoptatás. Mintha kést nyomnának a hasába, és érzi, hogy dől a vér közben. Jaj, ilyen nehéz az anyaság? Szégyen, de potyog a könnye a fájdalomtól, alig látja közben a kisfiát. Lopva megtörli a szemét. Ej, no, nehezebbet is túléltünk. De szenved. Ilyenkor is lehet vajon imádkozni? Istenem, segíts hogy jó anya legyek! Milyen szépen, áhítattal eszik ez a gyerek! Mohón, gyönyörűséggel. Egyszer csak felnéz rá sötét pillájú fényes bogárszemeivel, és elmosolyodik. Paliiii! Gyere gyorsan, nézd, nézd! Kispalkó…

Miért sír ez a gyerek? Már újra állapotos, szépen gömbölyödő hasával nehezen cipeli a saját lábán menni nem akaró kisfiát. – Palkó, olyan nagy vagy már, tudsz egyedül ügyesen gyalogolni! Leteszlek egy kicsit, mert rettentő nehéz vinni téged. – De a legényke hajthatatlan, dacosan szorítja össze a száját, két karjával úgy öleli át az anyja nyakát, mintha az élete függene tőle. Sóhajtva karolja át a gyereket, a háta fáj, de nincs szíve letenni ezt a sózsákot. Bár történne valami! Észre sem vette, hogy került melléjük Évi, Kispalkó keresztanyja. Nem is kérdez semmit, csak nyújtja a kezét a kicsiért, aki boldogan csimpaszkodik rá. – Vegyél a hátadra, lovacskázzunk, keresztanyu! – lelkendezik. Ő meg mosolyogva gondol arra, hogy lám, hát mégis van Valaki, aki őt is hordozza, szemmel tartja, és a terheit megkönnyíti. És csöndesen hálát ad kedves barátnőjéért is, aki eszköze lehetett ma ennek a gondoskodónak.

Hull a hó, az ablakból figyeli, hogy játszik a puha, csupa fehér ruhába öltözött udvaron apa és fia. Viháncolnak, kacagnak önfeledten, aztán Pali a ház felé mutat, és összebújva integetnek felé, mulatságosan hajbókolnak neki, mint egy királynőnek. Ahogy elgyönyörködik a két bohóckodó rosszcsontban, valami mély hálát érez, és tudja, hogy a világon senkivel sem cserélne.

Most a kályha mellett ülnek. Ölében Kislenke fekszik, belefáradt az evésbe, édesdeden elpihent. Tekintetével végigsimítja a csöppség arcát, miközben halkan egy mesét mond Palkónak, aki a lábánál ül, és ámulva hallgatgatja az erdei tündérek kalandjait.

Az új ház előtt állnak, fáradtak és elképesztően, lehetetlenül szegények. A városban nem lesz könynyű az élet, de már nem tudta eltartani őket a kicsinyke föld, mostantól a gyár nyeli majd el reggelente a felnőtteket, az iskola a kicsiket. Nehéz lesz, más lesz minden, és különös félelem lengi körül a lelküket, ha az újra gondolnak, ami jön feltartóztathatatlanul. A csöndben rájuk nehezedik a jövő, de ekkor Pali megszólal. – Lenkém…– Egymás felé fordulnak, és anynyi gond, feszültség, kétely és nehézség után szó nélkül ölelik át egymást. – Én is, én is! – visítja Kislenke és Palkó. Hozzájuk futnak, majd felborítják őket. Nevetve bújnak össze az udvar közepén. Az ég szelíd kék palástot terít rájuk. És már nem rettent a jövő, ígéretekkel van tele minden perce. Derűs kíváncsisággal indulnak felé együtt.

A kertben áll, nagy halom lehullott levél terít be mindent, csak a halványlila kikericsek kukucskálnak ki az avarból. Különös szomorúság ül a vállain. Hát ennyi volt csupán? Ez a pár év jutott csak nekik? A gyerekek egész héten távol vannak, az iskola elrabolta őket. Vagy tán nem is az iskola, hisz az utóbbi időben, ha itthon voltak is, alig lehetett látni egy csöppet belőlük. Magánéletük van, önállóak, és kevésbé van szükségük már a gondoskodó kezekre. Tanácsot sem kérnek, nyeglék, lusták, távoliak, érthetetlenek, szinte idegen lett mind a kettő. Fusson utánuk erőszakkal? Vagy ez a természetes? Olyan bizonytalan lett minden, ő sem tudja, hol a helye ebben az új helyzetben. Tétován hajol le egy cakkos szélű tarka levélért. Rémülten sikoltja el magát, pedig csak játék, valaki befogta a szemeit. Pali az, leülteti a kerti padra, és ki kell találnia, mi van a zsebében. Egykedvűen próbálkozik, valahogy nehezen akarja elengedni a szomorúságát. Aztán egyszer csak nem bír tovább várni, mint egy türelmetlen gyerek, nyafogni kezd: mutasd! És Pali mutatja. Alig várta a percet, hogy boldogan meglobogtathassa előtte a két vonatjegyet: Budapest–Velence. Micsoda?! Te őrült, ezt nem engedhetjük meg magunknak! Én nem vagyok hajlandó ilyen bolondságra! Tönkremegyünk! De Pali csak nevet: Akkor megyek mással! Hé, emberek, hajlandó valaki velem jönni egy hétre a gondolák városába? Itt ez a nő, a feleségem, és kikosarazott, pedig vállalati jutalomként kaptam a lehetőséget, de minden hiába, mással kell útra kelnem! – Önfeledten ölelik át egymást. Velence! Ilyen nincs is! Mindig ez volt a titkos vágya, és sose hitte volna, hogy egyszer, hogy igazán! Hát még ezt is, ezt a lehetetlent is megadta az Isten?!

És csak szállnak körülötte a boldog emlékek, a mosolyok, a derűs délutánok, a szelíd, hallgatag naplementék. Úgy veszik körül, mint egy puha, meleg, oltalmat adó ruhadarab. – De Istenem, hol vannak a kétségek, a lázadások, a tévedések, a bűnök, a botlások és mulasztások, a hibák és az elrontott dolgok? Hol van az én életemnek ez az árnyékos, szégyennel telibb, de mindig igazibbnak hitt fele? – kérdezi. Ott áll a fényes kapu előtt tanácstalanul és kételkedőn. Valami tévedés történt. Én annyit vétettem, hol a sok rossz, hová tűnt el?

– Mind el lett törölve, mind le lett mosva, örökre el van felejtve, ki van javítva. Hát neked is, neked is magyaráznom kell? Hogy milyen hitetlenek vagytok, ti hívők! – simogatja meg szelíden az Isten, aztán fejcsóválva betereli a többiek közé, a hálát zengők karába.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::