Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt héten arról tudósítottam, hogy július 21-én látványos körülmények között megkezdődött a Lutheránus Világszövetség 10. nagygyűlése a kanadai Winnipegben. A rendkívül színes nyitó-istentiszteletre a – nevében indián múltra utaló – Red River partján került sor. A keresztség és az úrvacsora két szentségét középpontba helyező, felemelő ünnep után munkás hétköznapok vártak az LVSZ 133 tagegyházából érkezett 356 delegátusra és a több száz egyéb (szakértő, vendég, szervező, újságíró) résztvevőre. Az első napok eseményeit azonban még mindig beárnyékolta az a tény, hogy sok meghívott nem lehetett jelen Manitoba tartomány fővárosában...

"No entry"

Közismert, hogy Amerikában ez a két szó helyettesítheti a behajtani tilos táblát. Ezen a világgyűlésen szomorú aktualitást kap ez a kifejezés, hiszen a kanadai hatóságok – a végleges adatok szerint – összesen 51 küldött és újságíró kérelmét utasították el. Éppen a világ legszegényebb országaiból készültek sokan hiába Kanadába. „No entry” táblát állították egyebek mellett Etiópia és Ruanda, Sierra Leone és Banglades evangélikus hittestvérei elé. Többen nem jöhettek Madagaszkárról, Indonéziából és Szenegálból, valamint hiányzik a teljes indiai delegáció. A hatóságok általában azzal indokolták az elutasítást, hogy a vízumot igénylők nem tudták bizonyítani saját országukhoz való erős kötődésüket, illetve nem rendelkeztek olyan anyagi háttérrel, ami a hazájukba való visszatérést garantálta volna – vagyis éppen a legszegényebbeket sújtotta ez a diszkrimináció. Mindez fájdalmasan szemlélteti a nagygyűlésnek a világ betegségére utaló főtémáját. Az első munkanap estéjén ezért rendkívüli plenáris ülésre került sor, ahol Schultz püspök a vendéglátó egyház nevében „mély csalódottságról és szégyenről” beszélt. Nemes gesztussal felállította a pódiumon a kényszerűen távol maradt országok zászlaját – már amelyikét a szervezők hirtelen elő tudták keríteni, mert némely koldusszegény országnak még a lobogója is ismeretlen a fejlett világban... Ismael Noko főtitkár javaslatára színes kendőket kötöttek a távol maradt meghívottak székeire. „Amikor elmentek ezen székek mellett, emlékeznetek kell hiányzó testvéreitekre” – mondta a zimbabwei származású főtitkár.

A tömeges elutasítás okát némelyek abban látják, hogy a közelmúltban megrendezett nemzetközi katolikus ifjúsági találkozó után több száz fejletlen országból érkezett fiatal nem tért vissza Kanadából, és a hatóságok félnek a további emigránsoktól. Mások a „post 9/11”-nek nevezett jelenséggel magyarázzák a hatóságok döntését, azzal, hogy a közel két évvel ezelőtti New York-i terrortámadás óta Észak-Amerika igencsak megszűri a belépésre jelentkezőket. Egy, az egyház egységét is demonstrálni kívánó találkozón azonban felettébb kínos ez a helyzet, és akár még a 2010-re Vancouverbe tervezett téli olimpiával kapcsolatban is kérdéseket vethet fel. A winnipegi nagygyűlés résztvevői július 27-re néma demonstrációt szerveztek a helyi bevándorlási hivatal elé, hogy ezzel is kifejezzék tiltakozásukat az igazságtalan döntéssel szemben.

A fentiek fényében (vagy árnyékában?) különös aktualitást nyer Noko főtitkár azon javaslata, hogy az LVSZ 1947 óta jól ismert nevét ki kellene egészíteni az „egyházak közössége” kifejezéssel, utalva arra, hogy mennyire fontos a kommunió gondolata egy széttöredezett világban.

A házigazdák

Kanada a világ második legnagyobb országa. Az öt időzónára nyúló hatalmas területen lényegesen kevesebb evangélikus él, mint hazánkban. Az egyház honlapja szerint a hívek száma 188 654. Az öt egyházkerületben összesen 627 gyülekezet működik, istentiszteleteiket 14 különböző nyelven tartják, és a lelkészek mintegy 20%-a nő. Ez a kis egyház igen szívélyes vendéglátást nyújtott. A házigazdákat eddig túlnyomórészt a több száz fős, sárga mellényt viselő önkéntesek személyén keresztül ismertük meg, de a gyülekezetlátogatások további találkozásokat ígérnek.

A Red River kapcsán már utaltam Winnipeg indián múltjára. A nagygyűlést megelőzően számos résztvevő eljutott néhány indián közösségbe is, a többség azonban az utcán megjelenő koldusok képében találkozott velük. Persze nem a lesüllyedt egzisztenciájú hajléktalanok képviselik igazán e vidék őslakosságát, hanem például az a John Miswagon, aki a pimicikamak törzs főnökeként tartott az egyik nap tájékoztatót. Szívszorító beszámoló keretében szólt arról, miként űzi őket az erőszakos iparosítás mind kisebb területre, hiszen egykori földjeikre városokat, folyóikra vízi erőműveket telepítenek.

Szociáletika és poézis

A világgyűlés témáját kibontó fő előadást Margot Kässmann hannoveri püspöknő tartotta. (Szolgálati idejét tekintve ő a második a három jelenlegi német női püspök között.) A tudósító talán megengedhet magának annyi személyes hangot, hogy megemlítse: éppen 20 éve ifjúsági küldöttként mindketten részt vettek az Egyházak Világtanácsának azon a nagygyűlésén, amelyre ugyancsak Kanadában, a Csendes-óceán partján fekvő Vancouverben került sor. Az egykori rebellis fiatal ma négygyermekes anya, és Németország legnagyobb – 3,3 millió lelkes – evangélikus tartományi egyházának a püspöke. Talán ezzel a vancouveri élménnyel függ össze, hogy az előadás némileg emlékeztetett a közelmúltban elhunyt Dorothe Sölle szavaira és stílusára, aki ama húsz évvel ezelőtti világtalálkozó fő szónoka volt. Két közös tényezőként az erős szociális tartalmat és a poézist lehet megemlíteni. Az előbbit egyebek mellett a „Gyógyulást a világnak!” mottó indokolta, az utóbbit pedig az a mind inkább polgárjogot nyerő vélekedés, hogy Istenről nem annyira teológiai tételekben, mint inkább a költészet, a poézis nyelvén lehet szólni. Mindkettőben van igazság, azonban fel lehet vetni a kérdést, hogy ez nem okoz-e egyoldalúságot, sőt torzulást, hiszen a szociáletikai és esztétikai megközelítés háttérbe szoríthatja és relativizálhatja magát az Isten-kérdést is.

Testvéri egységben

A világtalálkozó egyebek mellett azt a felemelő élményt nyújtotta, hogy a világ minden táján élnek hittestvéreink. Különösen a „faluközösségnek” nevezett csoportban hangoztak el izgalmas beszámolók arról, hogy mit jelent Luther Kis kátéja Pápua Új-Guineában, a hit által való megigazulás tanítása az egykori Szovjetunióban vagy éppen a kereszt teológiája az erőszakos iszlám hódításnak kitett Indonéziában. A találkozó ezzel együtt igazi ökumenikus esemény volt. A nyitó-istentisztelet liturgiájában részt vett a kanadai evangélikusokkal szoros testvéri szövetséget ápoló anglikán egyház prímása, valamint a Vatikán képviseletében az a Kasper bíboros, aki a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot is ellátta kézjegyével 1999. október 31-én Augsburgban.

Világgyűlés – képekben

Egy ilyen jelentős világtalálkozón természetes módon éltek a kommunikáció legkülönbözőbb eszközeivel. Számos előadást kísért vetített illusztráció, folyamatosan frissítették a nagygyűlés weboldalát, több ízben megjelent a kongresszus nyolcoldalas újságja, valamint a plenáris ülésen bemutatták azt a rövidfilmet, amelyet a Duna Televízió – a szervezők meghívására érkezett – munkatársai a találkozó addigi eseményeiről készítettek. Reménység szerint augusztus 9-én, szombaton e műholdas csatorna szélesebb nyilvánossága is megismerheti a winnipegi evangélikus „családi találkozó” képeit. A magyarországi és erdélyi résztvevőkre azonban számos szolgálat és sok áldást nyújtó élmény várt még a világgyűlés második hetében. Minderről lapunk következő számában szeretnénk beszámolni.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::