A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

1978 augusztusában lakásunkon megcsörrent a telefon. Személyesen Káldy püspök volt a vonalban. Neve természetesen fogalom volt számomra, így némi ijedtséggel szóltam bele a kagylóba. Édesapám felől érdeklődött. Amikor megtudta, hogy külföldön van, érezhetően megkönnyebbült, de a biztonság kedvéért megkérdezte: "Holnap délután is távol lesz még?" Igenlő válaszom nyomán talán még tréfálkozott is, majd elköszönt, és letette a telefont. Utólag tudtam meg, hogy azért telefonálta végig a budapesti lelkészeket és teológiai tanárokat, hogy azok nehogy el merjenek menni Ordass püspök temetésére, aki augusztus 14-én, 77 éves korában halt meg.

Úgy látszik, Káldy engem, az akkor 19 éves teológiai hallgatót nem tekintett olyan kockázati tényezőnek, aki a temetésen való esetleges részvételével zavart okozhat. Máig sajnálom, hogy nem voltam elég bátor, és nem mentem el a Farkasréti temetőbe arra a szertartásra, amelyen éppen az elhunyt püspök kérésére nem hangzott el igehirdetés és búcsúztatás, csak megrázó imádság. A tiltás ellenére sokan lerótták kegyeletüket a század egyik legnagyobb formátumú egyházi vezetőjének ravatalánál, aki a törvény szerint haláláig, de facto azonban csak alig öt éven keresztül lehetett püspök.

Emlékeim szerint a korabeli Evangélikus Élet is csak rövid hírben tudósított Ordass haláláról, azzal a nyilvánvaló hazugsággal, hogy a püspöki tisztet nyugdíjazásáig töltötte be.

Titokban elsuttogott beszámolókból pedig már akkor is tudhattuk, ki is volt ő valójában. A létező szocializmus világának megfelelően meg kellett különböztetnünk a hivatalos értékelést a valóságostól, és a személyes közlésekből bizony pontosan tudtuk, hogy Ordass nem „a reakció vezére”, hanem hitvalló püspök volt.

Amikor születtem – 1959-ben –, akkor már másodszori félreállítottságában élt a Márvány utcai elszigeteltségben. Wajdától joggal kölcsönözhetjük a zseniális film címét: ő volt a Márványember. A nemes anyagot és a mozdulatlanságot egyaránt tükrözheti ez a cím.

Magam egyszer találkoztam vele személyesen. 1975 őszén, családunkon keresztül üzent neki Angliából sokak „Mária nénije”, a háború utáni magyarországi ébredési mozgalom Londonba szakadt angyala. Édesapám kérésére fontos üzenetet vittem Lajos bácsihoz a Márvány utcába. Két apró momentumra emlékszem a rövid látogatásból. Az egyik az íróasztalon álló Sokol rádió, amely a szinte házi őrizetben élő püspök számára bizonyára a külvilággal való kapcsolattartást jelentette. A másik a kurta párbeszéd, amelyben – apám instrukciói nyomán – előre gratuláltam a püspök úr közelgő 75. születésnapjához. (Az otthonról kapott útmutatás szerint nyomatékosan püspök úrnak szólítottam.) Hátát a falnak vetve csak annyit válaszolt, hogy azért azt még meg is kell érni... Tudjuk, megérte, sőt azt követően még két termékeny esztendő adatott neki, mielőtt nyitott Bibliája mellett csöndben elpihent.

Halála után néhány évig tartott még a vele kapcsolatos hivatalos hírzárlat, aztán a 80-as években hirtelen felgyorsultak az események. Az 1984-es esztendő elején lélegzet-visszafojtva figyeltük a Deák térről érkező híreket: hallottuk ugyanis, hogy Fasang Árpád zongoraművész – a gyülekezet persbitere – levélben kérte Káldy Zoltánt az Ordass-ügy újraértékelésére. Még ezen a nyáron, a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlésén aztán éppen Káldy ejtette ki a bizonyságtevők fellege kapcsán a sokáig tabunak számító Ordass nevet. Sőt a világgyűlés angol nyelvű hírlevelében arról a megemlékezésről is olvashattunk, amelyet Ordass sírjánál tartottak. (Persze a magyar változat nem említette ezt a hírt...)

Arra még várni kellett, hogy a hivatalos egyház magáévá tegye a püspök örökségét, de az úgynevezett „második nyilvánosság” már jól működött. Nemzedékem körében nagyon hamar természetes tájékozódási pontot jelentett Ordass Lajos életének néhány eseménye. A teljesség igénye nélkül csak néhányat említek.

Micsoda erkölcsi tőkét jelentett az a tény, hogy Wolf Lajos éppen Magyarország német megszállásának napján határozta el, hogy nevét Ordassra magyarosítja! Nem az aktuális megszálló hatalomhoz akart igazodni, ellenkezőleg: azzal szemben határozta meg önmagát, és nem a szelídebb Farkas nevet, hanem a mindenre kész elszántságot tükröző Ordasst választotta. Vagy szinte szó szerint tudtunk idézni a Népbíróság előtt – az utolsó szó jogán – elmondott megrendítő beszédéből, amely számunkra Szókratész védőbeszé-dének keresztény változatát jelentette. De sokat idéztük börtönprédikációját is, amelyben minden hivatalos papnál hitelesebben szólaltatta meg a karácsonyi evangéliumot! Szinte ökölbe szorult kezünk, amikor – Szépfalusi István „lila könyveiből” vagy Terray László nagyszerű életrajzából – arról értesültünk, hogy 1950-ben az egyházi bíróság is megfosztotta püspöki tisztétől Ordasst: rettegve gondoltunk arra, hogy a mi tisztességünk többre terjedt volna-e egy esetleges üres cédula leadásánál... Aztán átszellemülten olvastuk az 1956-os csoda eseményeit, majd az azt követő bő egyéves kegyelmi időről, amely egyházunkra beköszöntött.

Megindított az a leírás, hogy a püspöki hivatalába 1956 reformáció ünnepén visszatérő Ordass a Deák téren megkapta azt a fekete szalagot, amely letartóztatásától kezdve a templom oltárának keresztjére volt kötve. Lenyűgözött minket az a hír, hogy a forradalom idején Ordass rejtegette az Állami Egyházügyi Hivatal sokak által keresett vezetőjét. Annál inkább fájt, hogy egyházi emberek sodródtak át a túlsó oldalra a feszült 1957 őszi tárgyalások idején.

Aztán maradtak a kényszerű hallgatás időtálló művei: az önéletírás, a passiófordítás, a gyermekeknek szóló áhítatos könyv és legfőképpen az imádságok...

Ezen emlékek felidézésével azt kívánom érzékeltetni, hogy amikor Ordass 1990-es állami, majd sajnálatosan megkésett 1995-ös egyházi rehabilitációja megtörtént, addigra ő már elfoglalhatta szívünkben és tudatunkban az őt megillető helyet. Idővel őrizheti emlékét szobor, film, Magyar Örökség Díj, könyv, baráti társaság és intézmény, ő igazából a szívek mélyén él.

Legyenek áldottak azok, akik mindenféle tiltás ellenére felidézték az ő hitvalló élete példáját, és mindenekelőtt legyen áldott az az Úr, aki annyi esendőség ellenére ezt a márványembert adta a szegény magyar lutherániának abban az embert próbáló és gerinceket roppantó, vérzivataros huszadik században.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::