A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ordass püspök egyik könyvében így vallott küldetéséről: "Nem arra rendelt Istenem, hogy jól-rosszul prédikáljak. Nem arra, hogy néha valahol emberekkel jót tegyek. Még kevésbé arra, hogy életem bizonyos szakaszaiban emberek részéről megbecsültetésben vagy megtiszteltetésben legyen részem. Életem értelme az lett, hogy Érted és Veled szenvedhettem, Uram." (A keresztfa tövében) S talán mégis szabad azt mondanunk, hogy ha nem is efölött, de emellett – egyházvezetőként – az egyház építésére is rendelte őt Isten.

Huszonöt évvel ezelőtt költözött el a földi világból D. Ordass Lajos püspök, hazai evangélikusságunk kiemelkedő tanúságtevője. Aligha lehet olyan komoly evangélikus hazánkban, aki életútját, hitéért való hűséges kiállásának főbb eseményeit ne ismerhette volna meg akár még életében, akár a rendszerváltozás óta eltelt időben. Ezért élete állomásainak bemutatását most más megemlékezésekre hagyom, s inkább keveset (sem) idézett gondolataiból elevenítek fel egy olyan fejezetet, amely legalább ekkora segítségül és áldásul szolgálhat nekünk, ma élő evangélikusoknak: miként vélekedett e kiemelkedő egyházvezető az egyház mai helyzetéről és építéséről?

„Ma a keresztyénség a gyöngülés jeleit mutatja... Ma a világ azt követeli a keresztyénségtől, hogy ne keltsen sehol nyugtalanságot. Legyen megértéssel minden iránt, ami a világban van, és tűrje el békességben még a legképtelenebb jelenségeket is. A keresztyénség ebbe beleegyezett” – írta 1940-ben (!). Aligha értékelhetnénk más szavakkal az egyház mai helyzetét is. Ebből az önfeladásból talán már ébredezünk, mégis fájdalmas szembesüléssel ismerünk ismét magunkra: „Milyen fájó látni, hogy amikor gyülekezeteket keresünk, mindössze egyházközségeket találunk.” Más, bibliai képpel: az egyház, a gyülekezetek nem lettek-e olyan sótartóvá, amelyből kifogyott, kiázott az éltető, ízes só? Ez a kemény és kíméletlen önvizsgálat azonban nem valamiféle kétségbeesésről vagy reménytelenségről árulkodik, sokkal inkább jól számba vett egyházvezetői felelősségről.

De mi is vezethetné vissza a kereszténységet elhivatása helyére? Mindenekelőtt önmagának, önmaga evangéliumi elhivatásának vállalása: „a keresztyén hivők gyülekezete az, amely az evangélium hordozására hivatott a világban”. Igencsak tévúton járunk, ha ehelyett inkább kerüljük az összeütközést – hiszen „napvilágra kell hoznunk, hogy az evangélium hivője nem élhet békességben egy pusztulásba süllyedő világgal” –, vagy éppen rémülten féltjük az egyház megszerzett vagy megtűrt pozícióit a világban: „Isten az egyházat éppen a vihar számára, a vihar miatt teremtette... Most kell gondoskodnunk arról, hogy az egyház a viharban teljesíthesse is hivatását: egybegyűjteni a viharverteket.” Viharos időnkben, miközben „egyházunk nem tölti be a nemzet lelkiismeretének szerepét”, a mögöttünk álló közel másfél évtizedes egyházi útkeresés után aligha tartunk előbbre, mint Ordass püspök szavai, talán még ott sem vagyunk...

Vajon segít-e rajtunk, ha az évforduló kapcsán felidézzük Ordass Lajos egyházvezetői talentumait? Vajon belátjuk-e végre, hogy „nem hozhat újulást magában az sem, ha a szervezetben más berendezkedésre térünk át. Ez mind a külsőségre tartozó, kisebb rendű érdek”, mert „nem külső változás az, amit keresünk, és amire rászorulunk”. Vajon elfogadjuk-e, hogy „nem elég nekünk egyszer-egyszer egy esztendőben egyházféltő szeretettel konferenciára gyülekeznünk”, hanem gyülekezeteket kell építenünk? Vajon elhisszük-e, hogy bátor nyugalommal nézhetünk az ellenségesen és lekicsinylően nyilatkozók szemébe: „az egyház majd akkor is áll még, amikor az általatok támasztott művihar hullámai utolsóig mind elültek”. S vajon bizalommal teli hittel valljuk-e egyházunkat, látva az Apostoli hitvallás szavait: „Igen, így: az egyházat és abban az örök életet!”

Ordass püspök szavain, gondolatain nem fog az idő, talán azért, mert nem önmagáról akart írni: „Nem azt várjuk, hogy támad közöttünk soha nem hallott hitű ember, aki belénk, kishitűekbe lelket önt, és akinek hite láttán gyülekezetek ujjonganak fel, és nyernek új erőt. Mi reménységünket Arra építjük, aki hatalmas ahhoz, hogy sóval ízesítsen meg, és lángra gyújtsa a szívünket”.

Isten, akire egyedül építjük reménységünket ma is, mégis másként rendelkezett: Ordass keresztény életpéldája is új erő forrása lehet, de egyházújító, gyülekezetépítő szavait is nagy veszteség lenne elfelejtenünk. Szomorú, hogy püspökként alig adatott neki idő arra, hogy ennek szolgálatát véghez is vihesse. Életére, egyházépítő munkájára és szándékára csak akkor emlékezhetünk méltóképpen, ha magunkra vesszük annak lényegét, üzenetét, feladatait. Ezért „vessünk egy tekintetet magunkba, és kérdezzük meg, hogy tiszta-e az ajkunk arra, hogy az Úrnak szolgáljunk vele, megszentelt-e az életünk ahhoz, hogy általa Isten dicsőségét szolgáljuk”.

(Megismerésre ajánlom azokat a tanulmányokat, amelyekből a fenti idézetek származnak: Gyülekezetépítés, 1940; Az egyház az idők viharában, 1946; Isten követőiről a mindenkori mában, 1947. Megtalálhatók Ordass Lajos „Válogatott írások” című kötetében.)

Korányi András

::Nyomtatható változat::