Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Roszik

Nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án a Magyar Köztársaság bronz érdemkeresztjével tüntették ki Roszík Mihály evangélikus lelkészt, az Alberti Evangélikus Általános Iskola igazgatóját. Lapunk ennek apropójából kereste meg a több mint fél évszázada a gyülekezetben szolgáló lelkipásztort.

*– Olvasóink nevében is gratulálunk ehhez a szép elismeréshez. Ez az első állami kitüntetése?*

– Nem. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy 2000-ben megkaptam az Alberti díszpolgára címet is.

*– Ez korántsem meglepő, ha belegondolunk abba, mi mindent tett gyülekezete és a 2003. július 1-jével városi rangra emelt település és lakói érdekében. A szeretetotthon, a vendégház, az óvoda, az általános iskola, a tornaterem és a gyülekezeti terem – mind kapcsolatba hozhatók Önnel. Ez a jelen. De milyen volt a múlt? Milyen élet, milyen körülmények fogadták 1952-ben, szolgálata kezdetén?*

– Alberti ekkor még csak egy falu volt, a lakosság kilencven százaléka földművelésből élt. Nagy volt a szegénység, mindenki szinte erején felüli áldozatokat hozott a beszolgáltatás teljesítése érdekében. 1950-ben nyolcvan hold földet és tíz hold rétet vettek el a gyülekezettől. Az akkori lelkipásztor, Bánszky György kuláklistára került, nagyon sokat szenvedett. Amikor idekerültem, mindössze harminchét család fizetett egyházi járulékot. Az első látogatás után már nyolcszázra nőtt a gyülekezetet támogatók száma, aktív szolgálatom végén pedig már 1145 család segítette anyagilag az evangélikus közösségben folyó munkát.

*– Hogyan sikerült ezt elérnie?*

– Házról házra jártam az egyházközséget, vízkereszttől böjtig. Alberti lelkészi szolgálatom idején negyvenháromszor jártam végig minden, a gyülekezethez tartozó evangélikus családot. Felolvastam a Bibliából, és hagytam a háziaknak egyet-egyet azokból az igés lapokból, melyeket a családommal készítettünk. Minden gyülekezeti tagnak volt egy évi igéje. Minden esztendőben öt-hatszáz verset írtam ki a Bibliából. Ugyanaz az ige maximum kétszer jutott el ugyanahhoz a családhoz. Üzenem a mai fiatal kollégáknak: a gyülekezeteket csak családlátogatással lehet összetartani. Kezdetben húsz embernek prédikáltam, de idővel egyre többen jöttek a vasárnapi istentiszteletre. Szlovák nyelvtudásomnak is hasznát vettem, vasárnap délelőttönként magyarul, délután pedig szlovákul hangzott az ige.

*– Mindig is lelkész akart lenni?*

– Nem, „vargabetűvel” kerültem erre a pályára. Szarvason születtem 1922. július 10-én, egy szegény sorsú családba, Roszik Pál és Kiszely Zsuzsanna hetedik gyermekeként. Megtanultam szeretni és becsülni a munkát, az soha nem volt nyűg a számomra, hanem egyfajta áldásként tekintettem rá. Isten jó munkabírással ajándékozott meg, napi 14-16 órát dolgoztam. Sokszor fordult elő, hogy a reggeli áhítat után, nyolc óra körül elindultam, és csak este kilenc-tíz óra felé értem haza. Hat gyermekünknek bizony gyakran „nélkülözniük kellett” az édesapjukat…

A feltett kérdésre visszatérve el kell, hogy mondjam, hogy hat esztendeig kereskedő voltam. 1939-ben, egy Szarvason tartott őszi evangélizáció alkalmával döntöttem Jézus és a lelkészi hivatás mellett. Húsz hónap alatt végeztem el a négy gimnáziumot, majd leérettségiztem. 1943 szeptemberében kezdtem meg teológiai tanulmányaimat, 1947-ben végeztem. D. Ordass Lajos püspök avatott lelkésszé Szarvason, 1947. szeptember 14-én, Lk 9,62 igéjével.

*– 1952. október 1-jén érkezett Albertire, mint említette, nehéz körülmények közé. De minden bizonnyal akadtak segítőtársai is.*

– Kezdetben csak ketten voltunk a feleségemmel, Glazewski Melittával, ezenkívül még néhány fébés diakonissza testvér segítette a gyermek- és ifjúsági munkát. Később persze mások is csatlakoztak. Hálával emlékszem gondnokokra, felügyelőkre, harangozókra és presbiterekre.

A nagy múltú alberti gyülekezetet 1711. szeptember 29-én alapították. Azt lehet mondani, hogy együtt „indult útjára” a község, a gyülekezet és az iskola. Albertin a kezdetektől töretlenül folyik a hitoktatás, nem maradt abba az ötvenes évek nehéz időszakában sem. Az iskolát tizenegy évvel ezelőtt építették újjá, tíz tanterme és szép tornaterme van. Óvodánk 1992 óta működik.

A vendégház első épületét D. Szebik Imre püspök szentelte fel 1991. december 4-én, az ötödiket D. dr. Harmati Béla püspök 1998. augusztus 23-án.

A szeretetotthont öt idős asszonnyal és egy gondozónővel vettem át 1952-ben. Amikor idekerültem, felmerült a kérdés, hogy megszüntessék-e vagy sem. Én egyértelműen nemet mondtam. Több bővítés és átalakítás után az otthonnak ma 52 lakója van. A helyi tanács is nagyra értékelte a gyülekezetben folyó szociális munkát. Ennek jeleként – huszonöt-harminc évvel ezelőtt – térítésmentesen – víz- és csatornarendszert építettek ki. A szeretetotthon igazgatását 2001. január 1-jén adtam át, ettől kezdve az oktatási intézmények vezetésével foglalkozom.

*– Eszerint most, 81. születésnapja után sem „tétlen”…*

– Ami igaz, az igaz, nem mentem nyugdíjba. Még mindig tanítok és prédikálok, legkevesebb heti tíz hittanórám van. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy felterjesztettek a bronz érdemkeresztre. Egyáltalán nem számoltam ezzel a megtiszteltetéssel, a mai napig sem tudom, ki javasolhatott engem. Mindenesetre úgy vettem a történteket, mint annak a jelét, hogy nem hiába dolgoztam, és Albertin méltányolják az elmúlt ötvenegy esztendőben végzett szolgálatomat. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy a Magyar Köztársaság elnöke is méltónak talált arra, hogy ezt a kitüntetést odaítélje.

Gazdag Zsuzsanna

Regionális hozzárendelés: Alberti Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::