A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Január közepe volt. Igazi téli idő. A zúzmarás fák szépek, de a nyirkos hideg kellemetlen. A révfülöpi civil szervezeteknek – így a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége helyi csoportjának – köszönhetően negyvenhárman mégis útra keltünk Révfülöpről, hogy (amíg még lehet?) lássuk a Terror Házát...

Múzeumba menni jó, hiszen élményekkel gazdagodhatunk. Öröm egy-egy régi tárgyat látni vagy egy festmény előtt elidőzni, s színeiben, formáiban gyönyörködni. A Terror Háza más múzeum. A kiállított anyagon nem a szépérzékünk fejlődik, hanem elborzadunk azon, hogy hová tud lesüllyedni az ember. A 20. század közepén – nem is túl régen – milyen aljas, gondolkodó lényhez méltatlan módszerekkel üldöztek, aláztak, nyomorítottak, kínoztak és öltek meg embereket.

Félelmetes hely. A körgangos bérház udvarán, gúlaszerű emelvényen olajban áll egy T–54-es tank. Az oldalán állandóan folyik le az olaj, a szenny, a mocsok az egész korszakot szimbolizálva. Mellette két emelet magasan az áldozatok egy részének arcképe tekint ránk. Fiatal, életerős emberek, akik még sokáig élhettek volna. A látogató szinte érzi a tekintetüket, amint azt mondják: ne feledjetek el minket! Emlékezzetek ránk, menjetek körbe a múzeumban, nézzétek meg, mivel kínoztak minket, hol tartottak fogva vízben, mocsokban vagy egy szűk ketrecben állva! Nézzétek meg a marhavagont jelképező termet, amivel „málenkij robotra” vittek minket a nagy Oroszországba! Hallgassátok kicsit a vonat kattogását, amint száguld a kietlen orosz földön, s érezzétek az összezsúfolt emberek izzadságát! Az „Átöltözés termébe” is menjetek be! Sokan vették le nyilas egyenruhájukat, s lettek pillanatok alatt a kommunisták legkegyetlenebb pribékjei.

Láttuk a meggyalázott papok, püspökök megmaradt emlékeit, a halálukig megőrzött Bibliákat. Döbbenten hallgattuk az állandóan pergő visszaemlékezéseket, a korabeli filmeket. Több mint két órát töltöttünk a múzeumban. Közben sorra jöttek az új látogatók, a múltra kíváncsi fiatalok s a korszakot megélt idősek. Megbocsátani talán lehet, de elfeledni soha! – mondja a monitoron egy síró ember… Számunkra ez a múltidéző, szívszorító két óra is örök emlék marad.

Somogyi Veronika

::Nyomtatható változat::