Kultúrkörök

Színházajánló

Hozzászólás a cikkhez

"Hallgassak még?" – ezzel a kérdéssel töri meg a csendet a felhúzott lábbal, térdeire hajtott fejjel kuporgó asszony Visky András Júlia című monodrámájában, amelyet október 22-én mutatott be az Új Thália Stúdió.

Nem tudni, mióta ül ott a porban, zsákvászonszín öltözékben, a kőfalnak támaszkodva. Így találjuk, amikor megérkezünk. A csend a Viskyt teoretikusként és dramaturgként egyaránt megihlető Grotowski és Brook liturgikus színházában az archaikusan értelmezett kezdetet idézi meg: immár készen áll a színházi tér-idő egy egészen sajátos passióesemény létrejöttéhez. Tompa Gábor minimálszínháza maximálisra fokozza a mitikus-liturgikus minőséget: minden gesztusnak, fejmozdulatnak, a test minden rándulásának nyomatéka van, éppúgy, mint a tekintet különböző pályáinak vagy a világosság-sötétség játékának.

A mindenestől életrajzi ihletésű darabban ezúttal szerencsésen találkozik össze a Visky család története, személyes hagyománya, valamint a szerző színházi professzionalizmusa a mindezt egybefogó és éltető bibliai spiritualitással. Az „igazi” Júlia a szerző édesanyja, pesti polgárlány, aki lelkész férjével 45 után nem Nyugatra, hanem Keletre szökik, vissza a férj hazájába, Erdélybe, isteni hívásnak engedve. Nem marad el a jóbi léptékű jutalom: hét év börtön a férjnek, s egy évre rá kitelepítés az anyának, hét gyermekével, férjéről mit sem tudva.

„Én nem vagyok egy Jób” – refrénszerűen tér vissza a porban ülő huszadik századi, kelet-európai Jób panasza, aki szenvedélyesen perel Istenével, s a szenvedők ősének példájából okulva gyermekei előtt akar meghalni. A monodráma klasszikus értelmezésével szembemenve itt nem „előadás”, hanem párbeszédes formában, szaggatott ritmusban rítus bonyolódik le – alászállás az álmok útján az alvilágba, a halálba, majd feltámadás az életre és a szabadságra. Álmok, emlékezések, történetek, állati és emberi – szimbolikus és mégis eleven -– szereplők, az Istennel való beszélgetés kontextusában. A csendben készülődő Szilágyi Enikő izzó intenzitással egy teljes életet él le szemeink előtt, tucatnyi hangnemben képes megszólalni és életének szereplőit megidézni, sírni, nevetni, sugárzóan örülni és fájdalomba némulni, a tragikumot – a misztériumjátékok bohócaihoz hasonlóan – humorral ellenpontozni.

Nem mindennapi színházi élmény ez. Ha úgy tetszik, megközelíti a szerző ideálját, a totális színházat – a színpadi és szövegbeli szimbolika egységes egészet alkotva ellenállhatatlan erőteret hoz létre. Jób története – ha hihetünk Northrop Frye-nak, a nyugati irodalom nagy apostolának – már maga mikrokozmosza a bibliai narratívának, tipológiai viszonyban áll az exodustörténettel és a Krisztus-eseménnyel, márpedig e rétegek mindegyike rávetül Júlia történetére, s akkor még a száműzetés bibliai ősképéről nem is szóltunk. Azután ott van az alászállás és felemelkedés útjának világi analógiája, az erósz-hagyomány, vagyis a szerelem általi felemelkedés (szabadulás-megváltás), amely a Júliá-ban a shakespeare-i kontextus felidézésével jelenik meg, ám az amor sanctus motívum sajátos jelenléte folytán nem analógiaként, hanem azonosságként. Ugyanis a börtönben raboskodó férj, illetve az égi beszélgetőpartner iránti szerelem egy és ugyanaz: annak követése, akit „uram”-nak szólít, juttatta helyzetébe. S ennek tetejébe az egyébként gyermekien egyszerű és tiszta történetnek súlyos történelmi-társadalmi kontextusát is sikerül beledolgozni a színházi szövetbe, ami ezáltal kap némi szatirikus színt is: a szabadság elvesztésének és megnyerésének története a román és a magyar diktatorikus rendszer összefüggésében ölt testet.

A passiójáték eredeti értelmének megfelelően egy múltban rekedt és hozzáférhetetlenül egyedi, tőlünk távol eső történet válik egyetemessé, jelenvalóvá és ekként részévé mindazoknak, akik átengedik magukat a mágikus színházi pillanatnak. Az isteni jelenlét terében játszódó rituális dráma megteremti az itt és most-nak nem elillanó, hanem örök jelenét, azt, amelyben múlt és jövő összefut, amelyet az emberi képzelet legintenzívebb működése során mindig is igyekezett felidézni. Ugyanis a Júlia valóban egyetlen pillanatot rögzít, az életrekelés pillanatát: „az elsőszülött szétfeszíti a fogaimat: méz és tej” – ez kétszer ismétlődik, pontosan a drámai tömörítés érdekében. Nyilván nem kétszer feszíti szét, hanem egyszer, ez az egyetlen pillanat a halálé és az életé egyben, és mint tudjuk, a halál pillanatában az egész élet lepereg szemünk előtt. „E hely, ahol állasz, vesztőhely neked” – itt azonban élet támad a halálból.

Tóth Sára

::Nyomtatható változat::