Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

"Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben fekszik vala." Ján 5,5

Harmincnyolc esztendeig volt beteg... Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg, Ó, csigalassan kúszó nappalok, Ó, végevárhatatlan éjjelek! Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör, Ó, tehetetlen kín, maró csömör, Ó, nagy alkalmak örökre múlása, Kis, édes percek tovasuhanása Hasztalanul, megfoghatatlanul, – Hiába termett datolyát a pálma S hajtott ki az olajfa vigaszul. Harmincnyolc esztendeig volt beteg, Mindenki terhe, magának teher, – Harmincnyolc ólomlábú év alatt A fátum mindent elcserél-kever A lélekben, a mély műhely-homályban. Ez a szív kővé keményedhetett, Túlcsordulhatott alázatosságban, Harmincnyolc esztendeig volt beteg: Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle, Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre, Ha volt önérzet benne: ronggyá válott, Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott, Feküdt a tóparton, s a tóba nézett... A Tó, ez volt az egyetlen igézet. A Tó, a Bethesda, a gyógyulás: Leszállani szent, megszállott vizébe, Mikor rájön a nagy „háborodás”, Mikor rászáll az Isten angyala, Súlyos szárnyával sújtja a habot, S gyöngy-buborékként a titkos mélyből Fakadnak a megmentő balzsamok. A Tó... közel volt, s mégis messze volt, Elérhetetlen, mint a csillagok. A többiek mégis csak lejutottak, Lejutottak a bénák, a vakok Valaki vitte, támogatta őket, Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek, S ki soká tűrt, sokáig vérezett, Egyszer mégis elsőnek érkezett. Csak ő, csak ő nem érkezett oda... Nem volt, ki támogassa, levigye, Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen, Oly bűnös élő-halott teteme, Hogy ember-erő el nem bírta többé. Elmúlt megint a szent háborodás, A nagy alkalom, a boldog varázs, Elszállt megint az Isten angyala. A halott öröm utolsó leánya: A halványzöld fürtű tündér-remény, Az is a világ végére szökött. Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

Kolozsvár, 1928. május 16.

Reményik Sándor

::Nyomtatható változat::