A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Mi, akik alap- és középfokú tanulmányainkat a 70-es, 80-as évek legvidámabb barakkjában végeztük, meglepődve vesszük kezünkbe Nemeskürty István nemrégiben megjelent könyvét a magyarság 20. századi történelméről. Címe és alcíme is sokatmondó: Mi történt velünk? Haldoklásunk évszázada. A jelen döntéseihez elengedhetetlenül fontos a múltunk ismerete. Történelemszemléletében meghasonlott népünk joggal teheti fel a kérdést: Mi tehát az igazság? Valójában mi történt velünk?

A könyv olvasásakor a Szózat sorai jutottak eszembe. Amit Vörösmarty költői képpel fogalmaz meg, azt a szerző ebben a könyvében – mindenki számára érthető módon – történészként írja le. Amennyire lehetséges, igyekszik pártoktól és kormányoktól függetlenül vizsgálni a magyar nép társadalmi betegségének kialakulását. Hiszen nem lehet véletlen, ha egy ország a saját életének és jövőjének tervezése helyett több alkalommal is a szomszédos birodalmak tetszetősnek látszó eszmerendszereit akarja követni, és a politikusokat összetéveszti a megváltóval. Bámész hiszékenységünknek köszönhető, hogy minden nálunk erősebbnek, nagyobbnak, fontosabbnak látszó hatalmat naivan kiszolgáltunk, és kívülről vártunk segítséget nemzetünk építéséhez. A népmesékből ismert három kívánság, három ígéret és három lehetőség képére utalva az író igyekszik mindvégig optimista maradni, hiszen az elmúlt évszázadban ugyan feléltük mindhárom megmaradási esélyünket, mégis fennmaradtunk. De a szerző tudatosítani akarja bennünk azt is: negyedik esély nincs!

A könyv három fejezete a sorsdöntő történelmi események kialakulását tárgyalja. A Trianonhoz vezető út mellett a II. világháború, valamint a szocialista világrendszer bukása utáni helyzetünket elemzi. Az olvasó pedig úgy érzi a látványosan elhibázott politikai döntéseknél, mintha átok ülne rajtunk, mintha a saját ellenségeink lennénk. 1541 óta külső erő határoz meg bennünket, azóta más nemzetek történetírói segítenek fogalmazni történelmünket. Nemeskürty szerint a Szent István-i birodalom összeomlása után 1918-ban lett volna az első lehetősége annak, hogy a független magyar államot újrateremtsük. Ehelyett megkezdődött haldoklásunk évszázada…

A szerző szomorúan konstatálja, hogy amikor a nemzet kinevelt magának egy hazafias politikust, gyorsan félreállítottuk, száműztük, öngyilkosságba kergettük, vagy halálos ítéletet hirdettünk felette. A hazug vádaskodás is mindig jó fegyvernek bizonyult, ha a nép ellenségévé kellett tenni valakit. A könyv nem tesz említést arról, hogy a vezetők elhibázott nemzetellenes döntéseit valaha is számon kérte volna a nép. Ha mégis előfordult ilyen eset, vezetőink bűnvallás helyett inkább erényként tüntették fel nemzetpusztító rémtetteiket. Ezért kaphattak szobrot haláluk után…

Nemeskürty elemzése alapján azt a következtetést vonja le, hogy vezetőink nem avatnak be bennünket terveikbe, és hátunk mögött döntenek az ország sorsáról. Talán még el is adnak bennünket. Többször hangsúlyozza, hogy egy alkotmányos nemzetgyűlés összehívása még ma sem lenne késő. Szomorúan állapítja meg, hogy mára a népből és nemzetből lakosság lett. Magyarország fele engedelmes nyájjá züllött! Sajnálatosnak tartja, hogy négyévente lerombolják az előző kormány alkotásait, és újat kezdenek. Mi több, mára még rövidebb politikai időegység született, a száz napokban való gondolkodás. Márpedig így nem lehet jövőt építeni. A szocializmus összeomlása után sem élünk a felkínált lehetőségekkel, sőt... Még a Dunát is elajándékoztuk, hiszen a mai napig nem tettünk lépéseket az ügy tisztázása érdekében. Nincs a világon még egy nemzet, amely ilyen nagyvonalú lenne, mint mi vagyunk.

A könyv címében feltett kérdés – Mi történt velünk? – hátterében rejlő okok közül kettőt említ a szerző. Az egyik az, hogy haldoklásunk évszázadában senki nem közelített felénk szeretettel. A másik okot sikerélményeink hiányában látja. Ha olykor mégis volt részünk ebben, azt többnyire nem magunk vívtuk ki, hanem kaptuk valakitől. Ellenszolgáltatásért.

A könyv tehát történelmi önvizsgálat – amiképpen a borítóján is olvasható. Azt boncolja, van-e felelősségünk sorsunk alakulásában, nemzeti tragédiáink fájdalmasan hosszú sorában. Hiszen a bennünket ért sérelmek jogos felhánytorgatásán túl létérdekünk, hogy magunkba szállva kíméletlen őszinteséggel nézzünk szembe mulasztásainkkal, hibáinkkal. Mindezek után záró gondolataként az író egy mai politikus döbbenetes felszólítását idézi: Tanuljunk meg kicsinyek lenni! Valóban? Pedig gyógyulásunk éppen abban rejlik, hogy több évszázadnyi letargia után végre merünk nagyok lenni!

Amikor végigolvastam a könyvet, az jutott eszembe, hogy az ember mindig egy viszonylagos biztonságban érzi magát, és úgy véli, azok az idők soha nem jöhetnek vissza. Az elődeink is bizonyára ezt gondolták, és csak utólag vehették észre, ami körülöttük történt. Ma ismét háborúra készül a világ. A néma kelet és a háború ellen tüntető nyugat mellett ott van hazánk, ahol helyet adunk azoknak, akik tulajdonképpen segítenek az ellenség kezére juttatni saját országukat. Lehet őket ellenzékieknek nevezni, akik jó célt szolgálnak, és egy diktatúra megbuktatásában segítenek, de Irakból nézve ők mégiscsak hazaárulók, akikre okkal neheztelnek otthonukban… És ezek az emberek itt kapnak kiképzést Magyarországon. Kísértetiesen bontakozik ki ma is körülöttünk a könyvből már jól ismert néhány esemény. Kacérkodunk a lehetőségekkel, pedig tudnunk kellene: negyedik esélyünk nincs!

(A könyvet kiadta a Szabad Tér Kft., Budapest, 2002)

Menyes Gyula

::Nyomtatható változat::