Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Kosáry Domokos történész 1913-ban született Selmecbányán. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának történelem–latin szakán, majd külföldön – Párizsban, Londonban és az Amerikai Egyesült Államokban – végezte. 1946 és 1949 között a budapesti tudományegyetemen Szekfű Gyula helyetteseként az újkori magyar történelem tanára volt. 1949-ben megfosztották tanári katedrájától. 1956-ban a Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának elnökeként letartóztatták, és négy év börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. 1990 és 1996 között az MTA elnöke, 1996-tól Budapest díszpolgára. Főbb művei: A Görgey-kérdés (1936), Kossuth Lajos a reformkorban (1946), Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I–III. (1951–1958), Magyarok Európában III. Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867 (1990).

– Tudnál-e mesélni a felvidéki szülői házban kapott indíttatásról?

– 1919-ben mindannyian eljöttünk otthonról. Édesanyám selmecbányai volt, édesapám Szepesolasziban született. Az ő édesapja orvosként dolgozott, a nagyapának pedig magán-leányiskolája volt. A családban a német, francia, angol nyelv ismerete természetes volt. Hatéves koromban kerültem Sopronba, ahol az első két évet a német–magyar evangélikus elemiben jártam. Ott tanítottak németül, még a gót betűs írást is elsajátítottuk. Akkor én már regényeket olvastam. Nagyapáméknál laktam, mert édesapám akkor kórházban feküdt. Aztán Budapestre jöttünk. Itt a Trefort utcai mintagimnáziumban kezdtem.

– Az már akkor is neves iskolának számított.

– Akkor én nemigen voltam megelégedve vele. Nem nagyon szerettem iskolába járni. Úgy éreztem, időrablás. Otthon rettenetesen sokat olvastam. Nagyszüleim között vita is volt arról, hogy olvashat-e ennyit egy korombeli gyermek. De nemcsak olvasni szerettem, hanem fával dolgozni is. Diákkoromban Bükkszentkereszten nyaraltam a szüleimmel, és eljártam dolgozni a kerékgyártó műhelybe. Vele szemben volt a kovácsműhely; a két műhelyben két testvér dolgozott: egy kerékgyártó és egy kovács. Beálltam nekik segíteni. Megengedték, hogy munka után azt készítsek magamnak a lehullott fából, amit akarok. Ott tanultam meg, hogyan kell a fával bánni. És ha visszagondolok arra, hogy a kerékgyártó, a kovács és egy ácsmester hogyan beszélgetett a falu bajairól és társadalmáról, azt mondhatom, hogy én ebből többet tanultam, mint az akkori sajtóból.

– Gyermek-, illetőleg ifjúkorodban milyen kapcsolatod volt az egyházzal, egyházi emberekkel?

– Nálunk a családban a férfiak mindig evangélikusok voltak, a hölgyek pedig katolikusok; ez a kettősség sajátos módon visszamenőleg is megvan. Ezzel együtt mindig teljes volt az ökumené. Megmondom őszintén, számomra az evangélikus hagyomány modernebbnek, a tudományos kutatással könnyebben összeférőnek tűnt, másrészt az volt az érzésem, hogy a katolikus egyház több segítséget nyújt a hívőknek, mint a protestáns. Aki elég erős, akinek határozott a meggyőződése, aki megáll a lábán, és talpon tud maradni a megpróbáltatások között, annak adott esetben az evangélikus egyház a megfelelő. Aki nehezebben boldogul, akinek több segítségre van szüksége, az a másik oldalon ezt meg is kapja.

– Hol konfirmáltál?

– Raffay Sándor püspök konfirmált a Deák téren, de nem ő készített fel. Egyébként a hittanoktatás számomra nem tartozik a legkellemesebb emlékek közé. Be kellett mennem az Üllői út 24.-be – kicsit méltatlankodtam is ezen: más lelkész helybe jön… Gyerekfejjel ezt elég nehéz volt megérteni. Megjelent egy kedves bácsi, mindenkinek megkérdezte a nevét, aztán hozzám fordult: „A te apád Kosáry János? „Igen” – feleltem. „Na, akkor te fogod az orgonát kezelni.” „Én nem tudok orgonálni” – feleltem. „De zongorázni igen!” – hangzott a válasz. (Az édesapám zongoraművész is volt.) Attól kezdve aztán mindig fenn ültem az orgonánál. Egyedüli nehézséget az okozott, hogy lábbal nem tudtam játszani. Amikor elfáradtam, és letettem a lábamat, jó nagy morgás volt, mert megszólaltak a pedálsípok.

A felkészítést végző lelkész leginkább a vadászatairól mesélt. Aztán kaptunk egy másik lelkipásztort, de ő sem nyerte el igazán a tetszésemet. Nem éreztem azt, hogy sugárzik belőle valami, hogy nyitott ember lenne, hogy megpróbálná megismerni a gyerekeket, és így viszonyulni hozzájuk. Nem tudtak igazán megfogni.

– Emlékszem, hogy 1983-ban a Luther-évforduló kapcsán a 18–19. századi pietizmusról tartottál előadást a budai Várban. Mindaz, amit akkor elmondtál, engem nagyon megfogott, mert világi történésztől még nem hallottam ilyen részletes, értékelő és alapos áttekintést erről az időszakról. Ez azt jelentette, hogy a te két kedves évszázadodnak, a 18–19. századnak kutatásába teljesen beleilleszkedett a pietizmus tanulmányozása. Vajon mivel magyarázható, hogy a felvilágosodás megfért a pietizmussal, hiszen a felvilágosodás a teológiát is alapjaiban megváltoztatta?

– Nagyon fontos a pietizmus, magyar szempontból is. Az egykori hitéletnek lényeges és hasznos része volt. Bél Mátyás köre és teológiája a pietisták gyümölcseit teremte Magyarországon. A felvilágosodás rendkívül komplex irányzat. Nem lehet úgy fölfogni, mintha az egyház elvetését szolgálta volna. A pietizmus pedig a felvilágosodás előszobája vagy – ha úgy tetszik – egyfajta előkészület. Az olyan felvilágosult emberek, mint Hajnóczy József vagy Tessedik Sámuel, megőrizték a pietizmus pozitívumait, de nem hitték azt, hogy a modern tudományt el kell vetni azért, mert állításai nem találhatóak meg a Bibliában. Szóval a magyar művelődés – mint maga a magyar nemzet is – sokszínű. Nagyon sok összetevő van benne, és én ezt nem hátránynak, hanem előnynek érzem. Befogadó nemzet voltunk, mind etnikailag, mind kulturálisan. Ezzel nem azt szeretném mondani vagy sugallni, hogy akkor az evangélikusok hódítsák meg egész Magyarországot, hanem azt, hogy képviseljünk egy olyan szellemiséget, amelyben civilizáltan, emberi módon, mások megbecsülésével lehet élni.

– Ha jól érzékelem, történészként ez a te evangélikus ars poeticád. Volt-e még valaki, akinek a prédikációi hatással voltak rád felnőttkorodban? Keken Andrással találkoztál-e?

– Őt fiatalkoromban is ismertem. Azonban bevallom őszintén, hogy legszívesebben Ravasz Lászlót, a református püspököt hallgattam vasárnaponként. Nem azért, mert kíváncsi voltam a prédikáció teológiai tartalmára, hanem mert mint produkció, mint szónoki teljesítmény tetszett. Így mentem el istentiszteletre meghallgatni őt édesanyámmal, aki katolikus volt. Anyámmal nagyon közel álltunk egymáshoz, vallási vita soha nem volt közöttünk. Ha morális kérdésekben kell határoznom, vagy olyan ügyekről van szó, amelyek erkölcsi vonatkozású döntéseket igényelnek, a mai napig – úgy érzem – önmagamban megkérdezem tőle, mit gondol róluk. Édesanyám nagyon határozottan vallásos volt, de egy szóval sem próbált rávenni, hogy ugyanazt gondoljam, mint ő.

– Ma van-e kapcsolatod lelkészekkel?

– Nem nagyon. A háború alatt volt Ordass Lajos lelkésszel; úgy emlékszem, ő Kelenföldön szolgált. Vele néha találkoztam, meg is hívott a kelenföldi gyülekezetbe, 1945 után is tartottam ott előadást. Ő temette el az édesapámat. Kitűnő ember volt. Szoktam is kapni az Ordass Lajos Baráti Körtől hírlevelet. Egyébként evangélikus lelkész rokonaim is vannak. Unokahúgomat Gémes István lelkész vette feleségül. Az ő fia, Gémes Pál szintén lelkipásztorként szolgál Németországban.

– Váltsunk témát! Kérdezhetek az 1956-os forradalommal kapcsolatban? Tudom, hogy a Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának elnöke voltál…

– Nagy Imre fölvetette, hogy ha győz a forradalom, akkor ő meg Tildy Zoltán kimennek az Egyesült Államokba, és az ENSZ-hez fordulnak. Azt ajánlották, hogy én is menjek velük, és egy ideig legyek az ENSZ-ben Magyarország képviselője. Ebbe beleegyeztem, bár bizonyos voltam abban, hogy nem megy a dolog. Sőt előtte Nagy Imrét figyelmeztettem: ne számítson rá, hogy bármelyik nagyhatalom bármilyen mértékben mellénk áll, és segíteni fog. Tudtam, hogy ilyen kockázatot nem vállalnak. Ám a miniszterelnököt is sodorták az események. Viszont – és ez nagyon becsülendő – amikor választani kellett egy tisztességes, de veszélyes és egy tisztességtelen, ám kockázatmentes lépés között, ő a tisztességeset választotta.

Az 56-os eseményekkel kapcsolatban az engem felelősségre vonó személyeknek főleg az volt velem a bajuk, hogy amikor Nagy Imréék a jugoszláv követségre mentek, akkor a miniszterelnök üzent nekem, hogy most nagy hadjárat indul ellene; próbáljak összegyűjteni minden dokumentumot a meghiúsítására. Nagy anyagot szedtem össze, amely egyre inkább robbanásveszélyessé vált. Ezért bevittem az egyetemi könyvtárba, és a főigazgatónak – aki régi barátom volt – elmondtam, hogy itt van egy „bomba”, tegyük el, zárjuk be a páncélszekrénybe, mert még jó lesz valamire. Ez nyilván nem történhetett titokban, mert valakinek ki kellett nyitnia és be is kellett zárnia a páncélszekrényt.

Ez után nem sokkal elvittek, és azzal vádoltak, hogy én ezzel informáltam a „külföldet”. Ezzel szemben a külföld informált engem. Úgy gondolom, hogy 1956 emberi és nemzeti szempontból – és ezt soha nem tagadtam meg – olyan tett volt, amelynek egyetemes történeti jelentősége van.

– Mivel tudtál foglalkozni a börtönben?

– Először is volt könyvtár, lehetett könyvet kölcsönözni; angol, német, francia nyelvűt is. Amikor Kossuthot bebörtönözték az osztrákok, ő angolul kezdett el tanulni. Én azt mondtam a fogvatartóimnak: angolul már tudok – oroszul is hajlandó vagyok megtanulni, ha könyveket kaphatok, és dolgozhatom. A munka ugyanis elősegíti, hogy az ember megőrizze a szellemi épségét. Ezt nem tagadhatták meg… Néhány nyelvtankönyvből megtanultam valamennyire oroszul, úgyhogy el tudtam olvasni egy-egy művet. (Persze már nagyrészt elfelejtettem.) Ezután azt mondtam, hogy kérdezzék meg a Magyar Tudományos Akadémiát: javallják-e, hogy szakmai könyveket kapjak? Kaphattam. Így például a Széchenyiről szóló könyvemet a börtönben írtam.

– Magánzárkában voltál, egyedül?

– Igen, ragaszkodtam hozzá. Érdekes módon a magányt, az egyedüllétet nehezen viselik az emberek. Én nem. Úgyhogy roppant mennyiségű papírt írtam tele, meg is jelent belőlük egy olvasónaplószerű könyv.

– Mit üzensz a mai magyar evangélikus értelmiségnek? Mi az, amit véleményed szerint az egyháznak fontos közvetítenie?

– Először is: mint történész azt javasolnám, gondoljuk végig a saját múltunkat a tévedésekkel együtt, és tanuljunk a jó lépésekből és a hibákból egyaránt. Az is fontos, hogy ami valóban érték, azt gondosan őrizzük meg, adjuk tovább, mert a történelemnek nincs vége. Attól félek, még csak most kezdődik, és olyan nehézségek, problémák kerülnek elő, amelyekre mi még nem is gondolunk. Az Európához való csatlakozás nagyon fontos esemény, mert enélkül egészen biztosan tönkremennénk. Azon kell lennünk, hogy egyenrangú félnek tekintsenek minket szellemileg, és be tudjuk tölteni a hozzánk méltó helyet. Ehhez pedig felkészülésre van szükség; szellemi értelemben is.

Nemcsak a természet-, hanem a társadalomtudományok is fontosak. Néha az az érzésem, hogy a természet megismerése jobban és könnyebben megy, mint az ember lelkivilágának a kutatása. Én nem utolsósorban ezért lettem történész.

– Mit látsz az egyház legfontosabb feladatának korunkban?

– Tulajdonképpen ennek az előbb elmondott gondolatnak az érvényesítését. Az emberek maguktól nem tudnak befogadni egy ilyen üzenetet. De az egyház hozzá tud férni az emberekhez – a fiatalokhoz is –, és képes képviselni az értékeket. Van egy általános baj. A fiatal nemzedék hajlamos elfogadni, hogy az erőszak szükséges. Erre vigyázzunk! Különben Rákosi unokáit fogjuk megkapni. Az elmúlt nemzedékek életében a két világháború különböző, nagy összeütközései belső tragédiát okoztak. Ezek mind valahogy azt a gondolatot sugallják: az élet abból áll, hogy az erőszak érvényesül. Ennek most is – amikor a túlzott nacionalizmust kezdik rehabilitálni – van egy bizonyos visszhangja a fiatalok között, illetve volt a szovjet uralom alatt is.

Az egyház vegye komolyan a fiatalokat, és akadályozza meg, hogy elvakultan cselekedjenek. Józan hazaszeretettel, egymás megbecsülésével, segítésével az európai magyar kultúrát építsék. Amikor a változások korát éltük, sokan azt hitték, hogy most jön a bosszúállás ideje. Az Akadémián ezt soha nem engedtem. Soha, egy percig sem. Azok ellen sem, akikről tudtam, hogy vétettek ellenem. Másként az összes gyűlölet kijött volna az emberekből. Az egész jövőnk ettől függött. Jézus nem ezt követelte volna. Mert meg kell tudni bocsátani a bűnöket, hogy ne kövessünk el újabb vétkeket. A történelemmel sem lehetünk haragban! Annak semmi értelme.

– Bámulatos, hogy 91 évesen ilyen szellemi frissességgel tudsz tudományos munkát folytatni.

– Igen, azt hiszem még jó pár könyv lakik bennem.

– Segítsen Isten terveid megvalósításában!

Lejegyezte: Horváth-Hegyi Olivér

::Nyomtatható változat::