A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

– Milyen érzés börtönlelkésznek lenni?

– Harminchat évi lelkészi szolgálat után azt mondhatom, ez a legjobb gyülekezetem.

– Pontosan mire gondol?

– Nem szeretném megsérteni a régi kedves gyülekezeteimet, de úgy érzem, hogy sehol nem volt rám ekkora szükség, mint itt. Attól, hogy én egy adott gyülekezetben jól prédikáltam, vagy sem, semmi nem változott – de itt egy-egy szavamtól vagy mozdulatomtól tönkremehet egy ember. Minden szónak, minden mozdulatnak nagyobb jelentősége van, mint odakint. Jószerivel én vagyok az egyetlen civil ember, akivel találkoznak – aki nem ügyvédként, nem bíróként, nem felügyelőként, hanem papként civil. Az ő szavuk is fontos, mert állandóan hazudni kénytelenek a zárkatársuknak, a rendőrnek, a bírónak – egyedül nekem nem kell, hogy hazudjanak… Annyi hazugság után olyan jó néha kimondani az igazságot!

– Tudna mondani egy történetet, egy konkrét példát?

– Igen, tudnék, de nem mondok. Állandóan meg kell küzdenem a bizalomért, nehogy azt gondolják a fogvatartottak, hogy „tégla” vagyok.

– Mi az, ami még Önt is meglepi, megrázza ennyi év után?

– Az egész munkánkat hályogkovácsként végezzük. A mai napig nem tudjuk, mit hogyan kellene tennünk. Nem erre lettünk kiképezve. Ez a gyülekezet rendkívül fárasztó. Napi nyolc órát eltölteni a börtönben testet-lelket igénybe vevő, nehéz szolgálat.

– Melyik szakterületnek veszi a legnagyobb hasznát?

– A gyakorlati teológiának, azon belül is a lelkigondozásnak.

– Hogyan dolgozza fel azt, amit lát, hall?

– A módszerem az, hogy mindent azonnal elfelejtek.

– Ez minden esetben sikerül?

– Nem…

– Tudja-e minden esetben, hogy miért van az illető fogvatartott elítélve?

– A börtön komputeréből megtudhatnám, de soha nem nézem meg. Sőt rá sem kérdezek, hiszen ha akarja, úgyis elmondja, a bizalmába fogad, és megosztja velem.

– Az emberismerete hogyan változott a börtönbeli tapasztalatai során?

– Nőtt bennem a szánalom az emberek iránt. A bűnösöket jobban megértem, mint korábban. Nem úgy látom a társadalmat, hogy a gonoszak a börtönben, a jók pedig odakint vannak, mert vannak jók, akik bent vannak, és gonoszak, akik kint…

– Nem tapasztalja azt, hogy néha nem lelki, hanem nagyon is gyakorlati okból kívánnak Önnel találkozni?

– Dehogynem – én is ezt tenném az ő helyükben. De hozzá kell tenni: lehet, hogy elsőre „baleknak” gondol az illető, de másodszorra-harmadszorra már észreveszi, hogy rájöttem erre, és akkor – talán a negyedik-ötödik alkalommal – elkezdődik valami, amire eredetileg nem is gondolt.

– Mi a siker és mi a kudarc az Ön szolgálatában?

– A fővárosban viszonylag rövid ideig tartózkodnak elítéltek, mert ítéletre várnak. Tehát közöttük nemigen lehet aratni… De tudomásul veszem, hogy más a vető, és más az arató. Sőt: én csak a szántó vagyok, nem is a vető…

– Miért kezdeményezte azt, hogy a pesti LMK a Markó utcában tartsa kihelyezett ülését? Miért fontos az, hogy gyülekezeti lelkészek megismerkedjenek ezzel a szolgálati területtel?

– Több oka is van. Egyrészt segíteni szeretnék a kollégáimnak bizonyos szavak ilyen kontextusban történő megértéséhez. Másrészt pedig titokban arra vágyom, hogy a lelkészeknek és a gyülekezeteknek növekedni fog a fogvatartottak és a szabadultak iránti felelősségérzete.

K. D.

::Nyomtatható változat::