Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

„Kérem, kapcsolják be a biztonsági övet!” Mert most szétnézünk egy kicsit a magasból – egészen távolról, tízezer méter fölé szállva. Gépünk egybefüggő habtenger felett siklik magabiztosan. Csak a légcsavarok egyhangú, tompa zaja szűrődik be az utastérbe, egyébként minden nyugalmat áraszt. Tizenegy embernek biztosan hasonló gondolatok járnak most a fejében. Mind távolodnak valamitől, amit együtt éltek messze földön élő távoli barátaikkal…

Jó húsz éve annak, hogy ősi rokonokként egymásra találtunk: a tűleveles északot hazájuknak tudó, finnországbeli kajaaniak és mi, az 1800 kilométerre szakadt, Nyíregyházán élő magyarok. Testvéreinkké fogadtuk s jó testvérekhez illően néha meg is látogatjuk egymást, hogy erősítsük a már összesodort szálakat. A közösségben mindig másokon a sor: ezúttal a fiatalos lendületre volt szükség. Az évente meghirdetett országos finn találkozó megszervezése az idén Kajaani városára hárult. A szervezők feladata az volt, hogy a szélrózsa minden irányából összegyűjtsék egyházuk fiataljait. Ránk, magyar barátaikra is gondoltak, s a meghívásukra nem lehetett nemet mondani. Mindent megtettek, hogy a hiánynak szikráját se tapasztaljuk, s igazán szívünkbe zárhassuk őket. Mi csak hagytuk magunkat belesimulni vendégszeretetükbe…

Egyrészt nézelődni mentünk. Tudtuk, hogy rengeteg mindent elleshetünk érettebb barátainktól. Meg sem kellett szólalniuk, a puszta látvány mesélte el nekünk mindazt, amit jól átgondolt megfogalmazások, bravúros körmondatok sem adhattak volna vissza ilyen hűséggel. Minden a rendezett gondolatokról, a türelmességről, az egymás iránti tiszteletről árulkodott: az érintetlen tó, a háborítatlanul magasodó tűlombú erdő, a kristálytiszta, csípős levegő, az autó, valamint ottlétünk levezénylője, kitartó kísérőnk, Marko is. Ő segített bepillantást nyernünk ebbe a hideg, kissé távolságtartó, talán túlontúl illedelmes, de elképesztően kiegyensúlyozott világba. Marko Miettinen a kajaani evangélikus gyülekezet egyik lelkésze, s most már személyes jó barátunk is.

Aztán azért is tettük ezt a kirándulást, hogy megmutassuk magunkat testközelből, képet adjunk magunkról, városunkról, gyülekezetünkről… Elhoztuk nekik fiatalságunkat. Fesztelenül, tele élettel, lendülettel, nem kevés kalandvággyal ízlelgettük ezt a teljesen különböző világot. Elárasztottuk őket dallal, hangszerrel, saját nyelvükön is. „Szólj, boldog hálaének…”, „Soi kunniaksi luojaan…” – csillantotta meg kamarakórusunk csekély finntudásunkat; nem is sejtették, hogy amit hallanak, azt szinte percek alatt sajátítottuk el – hiszen rokonok vagyunk.

Vendéglátóink nem hagytak minket unatkozni. Alaposan körbejártuk „házuk tájékát”, elbeszélgettünk erről a számunkra felfoghatatlan arányú „evangélikus tömegről”, amelyben élnek. Megtudtuk, hogy csak a kajaani gyülekezetben négyszáz fiatal konfirmálkodik évente. Az ő gyülekezetben tartásukra külön rendszert dolgoztak ki…

„Kaet ristissa”, azaz „Összekulcsolt kezek”. Ez volt idén a fiatalok számára rendezett találkozó mottója, ez bújhatott meg üzenetként a résztvevőkben. Nem érthettünk mindent a sportcsarnokukban felállított színpadon elhangzottakból: a keresztény rap- és rockszámok szövegeiből, a meditációkból. Éppen annyit tudtunk felfogni, amennyit finnül értő egy szem barátunk, kedves tolmácsunk hősiesen továbbítani tudott a hangzavarban. Mégis eljuthatott hozzánk a hír: a közösséget csak így, összetett kézzel próbálhatjuk építgetni. Megdöbbentő, szokatlan élmény volt ugyanazokkal a finn fiatalokkal úrvacsorát venni, akikkel előző este a most oltárul szolgáló emelvény előtt ritmusos keresztény zenére lazítottunk… Így is, úgy is összeért a kezünk. Így is, úgy is egységet alkottunk.

Marko kíváncsi volt élményeinkre, s indulásunk előtt még egy utolsó kávéra invitált bennünket. Azt hallotta tőlünk, hogy átformált bennünket ez az öt nap egymás társaságában s az övékben; azt, hogy teleszívtuk magunkat ezzel a légkörrel, s hogy szívesen adjuk tovább ezt a gazdagságot másoknak. Jólesett úgy eljönni, hogy nyomot hagyhattunk másokban, és folytathattunk, mélyíthettünk egy kapcsolatot.

Gépünk ereszkedni kezd. Ismét egyre közelednek a felhők. Először a szántóföldek és települések körvonalait pillantjuk meg, majd minden hirtelen „életnagyságú” lesz. A földet érés finom zökkenésével tudatosul bennünk: itthon vagyunk, munkához kell látni. Lendülettel, tiszta szívvel, „összekulcsolt kezekkel”.

Kiitos, rakkaat suomalaiset! Köszönjük, kedves finnek!

Horváth Dénes

::Nyomtatható változat::