A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A börtön kápolnájában arra is lehetõségem nyílt, hogy – lelkészeik jelenlétében – két fogvatartottal beszélgethessek. A középkorú, csinos kosztümöt viselõ Klára hamarosan szabadul, a 35 éves Sándor még ítélet elõtt áll. Mindketten nyíltan, õszintén feleltek a kérdéseimre.

– Mióta van itt a Markó utcában?

Klára: Három éve és tíz hónapja. Most fogok szabadulni. Sokan hangoztatják itt bent, hogy ártatlanok. Én ezt nem állítom, elismerem, hogy bûnös vagyok.

Sándor: Én viszont úgy érzem, hogy tévedésbõl vagyok itt. Még várok a bírósági ítéletre, majd ott eldöntik, hogy mi lesz a sorsom. Én ártatlannak érzem magam.

– Mikor, hogyan találkoznak a börtönlelkészekkel? Mit jelent az Önök számára az õ szolgálatuk?

Sándor: Bízik lelkész úrral szoktam beszélgetni, õ a legjobb beszélgetõpartnerem az egész házban! Jó hangulatúak ezek a találkozások.

Klára: Korábban is megfordultak lelkészek az intézetben, csak nem ilyen rendszeresen. Olyan jó, hogy most már nem kell megvárnunk a szombatot vagy a vasárnapot, hogy találkozzunk velük. Nagy elõrehaladás, hogy a gondjainkkal, problémáinkkal bármikor megkereshetjük õket. És aminek nagyon-nagyon örülünk: most már van egy kápolnánk is. Nem kell egy zárkában leülni, hanem van egy helyünk, ahol méltóképpen beszélgethetünk a lelkésszel, és istentiszteletre is járhatunk.

Sándor: Istentiszteletre én is szoktam járni, szívesen eljövök, de kérni szoktam az atyát (Bízik lelkészt), hogy jöjjön be hozzám beszélgetni. Legutóbb arra kértem tanácsot tõle, hogyan bõvíthetném a tudásomat, szeretnék ugyanis teológiával foglalkozni.

Klára: Engem is érdekel a teológia, a nemzetközi levelezõ intézet segítségével alapszinten én is tanultam. Ehhez támogatást kapunk mind a lelkésznõtõl, mind a lelkész úrtól.

– Bizonyára van módjuk bibliaolvasásra…

Sándor: Én gyermekkorom óta olvasom a Bibliát, hívõ családból származom, római katolikus vagyok, hittanra is jártam annak idején. De ökumenikusnak vallom magamat, egy Istent hiszek…

Klára: A hívõ ember mindig abból indul ki, hogy minden ember jó. Ez az alapállás. De nekünk akkor sincs jogunk elítélni a másikat, ha kiderül, hogy tévedtünk.

– Ki, mi várja Önöket a kinti világban? Mit terveznek, hogyan folytatják az életet?

Klára: Elõször elutazom a szegedi büntetés-végrehajtási intézetbe házasságot kötni, és valószínûleg onnan fogok szabadulni a hónap végén. Úgy tervezem, hogy visszamegyek a munkahelyemre, dolgozni fogok, visszavárnak. Szeretném folytatni a teológiával kapcsolatos tanulmányaimat. Szívesen besegítenék a drogelvonó rehabilitációs munkába az otthoni lelkipásztornak. A férjemet egyébként a levelezõ intézeten keresztül ismertem meg, õ fõiskolai szintû teológiát végzett. Õ régóta bent volt már a börtönben, nem volt senkije, így felajánlották nekünk, hogy levelezhetünk. Megkaptuk a kapcsolattartási jogot, a házi beszélõhöz az engedélyeket, és így alakult ki szép lassan, három év alatt a kapcsolatunk. Házasságkötés lett belõle…

Sándor: Nekem van kint egy 12 éves fiam, és édesanyám is vár.

Klára: Nekem is van egy 25 éves nagyfiam. Három gyereket sajnos elvesztettem, õ az egyetlen, aki vár rám.

– Mi az, amit itt bent a legnehezebb elviselni? A bezártság, a szigorú rend, a hozzátartozók hiánya – vagy mindezt így együtt…?

Klára, Sándor: Az emberek… Mindent meg lehet szokni, a legkeményebb körülményeket is. Az a legrosszabb, amikor az ember energiáit kiszívja a környezete. Meg a sötétség. De meg lehet tanulni ellene védekezni. A jogerõsen elítéltek nyitott körletet kapnak, nincsenek annyira bezárva.

– Istenrõl mi jut eszükbe?

Sándor: A támaszom. Kapcsolatban vagyok vele.

Klára: Én egy atyát látok benne, aki segítõ kezet nyújtott felém. És mindig, amikor úgy éreztem, hogy most már nem bírom tovább, akkor valamilyen úton-módon segítséget kaptam tõle, hogy ne roppanjak össze. Valamilyen formában mindig ott volt. Eljutottam odáig az utóbbi két évben, hogy elmondhatom: nem lehet kihozni a béketûrésembõl… Nem vagyunk magunkra hagyva, folyton halljuk: igenis ki fogod bírni, itt vagyok melletted, nem vagy egyedül. És az is erõt ad, ha arra gondolok, hogy én, aki itt vagyok, nem szenvedtem annyit, mint Jézus a kereszten… Õ többet szenvedett. Kibírta. Nekem is ki kell bírni! Az, hogy én be vagyok zárva, semmi ahhoz képest, amin õ keresztülment!

Sándor: A hit egy értékrend, amely tájékozódási rendszert ad. Törvény. Amikor ebbõl a rendbõl kiszakadtam, amikor „félretettem” az életem során, mindig keményen ráfáztam. Amikor viszont azon az úton jártam, akkor nem nyomasztott semmi, lelki békém volt.

Klára: A hit által derûsebben látjuk a dolgokat, mert tudjuk, hogy van a hátunk mögött valaki. Könnyebben dolgozzuk fel a problémákat is, mert van, aki fogja a kezünket, akit ugyan nem látunk, ha hátranézünk, de érezzük, tudjuk, hogy ott van.

Sándor: A hit nagyon sokat segít, de ahhoz is erõt ad, hogy az ember megpróbálja a hátrányát elõnyére fordítani – egy sor dolgot például, amit kint nem tudtam megtanulni, itt most elsajátíthatok. Bõvíthetem az ismereteimet. Nem hagyom el magam. Hasznossá fordítható az idõ, ha úgy állok hozzá.

– Mindkettõjüknek van gyermekük. Mi az az élettapasztalat, amit mindenképpen át szeretnének adni nekik? Hiszen minden szülõ óvja a gyermekét, hogy az általa elkövetett hibákat ne kövesse el…

Sándor: Az én fiam még nagyon kicsi, 12 éves. Úgy érzem, nagyon nehéz egy gyereket megvédeni, de útmutatással minden szülõ tartozik a gyermekének.

Klára: Nagy szerencsém van a fiammal, mert õ is hívõ. Nagyon büszke vagyok rá. Kábítószerhez, alkoholhoz nem nyúl. Maradjon ezen az úton, véletlenül se térjen le róla, tartsa meg a hitét, dolgozzon, tanuljon, a gyermekeit is azon az úton terelje, amelyen õ van. Akkor nem fog kisiklani az élete.

::Nyomtatható változat::