A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után utolsó (örök élet) vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

A végső dolgokról szólva Jézus arra figyelmeztet, hogy a kísérőjelenségeket ne tévesszük össze azzal, amit kísérnek: a most még rejtett végső valóság megnyilatkozásával. Mert mi is a végső valóság? Nem egyéb, mint Jézus mindenek fölötti abszolút hatalma. Mert mi fog történni legvégül? „Meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel.” Más szóval mindenki számára nyilvánvaló lesz, ami addig rejtett volt: Jézus isteni hatalma.

Az apokalipszis kinyilatkoztatást, szó szerint leleplezést jelent. Lehull a lepel arról, ami a lepel alatt kezdettől fogva – mint végső valóság – rejtőzött. Ez a lepel nagyon tarka, sokféle szálból van szőve. Az egyik szálat úgy hívják, hogy történelem. A történelem tökéletesen elrejti Jézus hatalmát. A történelem porondján hadvezérek, császárok, diktátorok szép vagy alantas eszmék álarca mögé bújtatott hatalomvágya, máskor nemzeti függetlenségi törekvések, népeknek vagy társadalmi rétegeknek a szabadság, a testvériség, az egyenlőség eszméjétől fűtött mozgalma, mindezek hátterében pedig a pénz hatalma nyilvánul meg. Ám eljön a nap, amikor mindezek megsemmisülnek, és mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy az egyetlen, valódi hatalom a háttérben kezdettől mindvégig Jézus kezében volt, és mindörökké ott is marad.

De van egy másik szála is a Jézus hatalmát elrejtő lepelnek. Sors a neve. Régen élt őseink, nagyapáink, apáink sorsa és a mi személyes sorsunk. A sors átláthatatlanul sűrű szövete mögött rejtőző végső valóságot minden időben csak a személyes hit tudta és tudja meglátni. Próbatétele napján hitével a halál mögött rejtőző örök élet végső valóságát ragadta meg Ábrahám, akit ezért Pál apostol „minden hívő atyjának” nevez, és akiről Jézus így nyilatkozik: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is.” (Jn 8,56) Bár Ábrahám több mint ezer esztendővel korábban járt a földön, hite már látta azt a napot, amelyen majd Jézus mindenek fölötti, halált is legyőző hatalma és dicsősége megnyilvánul. Mert a hit már most képes meglátni, hogy nem a halál, hanem Jézus a végső valóság.

A Jézus hatalmát eltakaró lepel szövetének harmadik szálát úgy hívják, hogy természet. Amíg az ember földi testben él, éppúgy ki van szolgáltatva az élettelen természetnek, mint saját bűnös természetének. A természet ellen lehet küzdeni, de a tapasztalat szerint nem lehet legyőzni úgy, hogy ne pusztulna vele együtt a győztes is. Ha legyőzzük az élettelen természetet, létünk alapját semmisítjük meg. Ha legyőzzük saját természetünket, az felér a meghalással, életünk elveszítésével. Aki legyőzte természetét, többé már nem az az ember, mint aki volt. A végső valóságban gyökerező szabályt mégsem lehet megmásítani: „…aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti életét (…), megmenti azt.”(Mk 8,35) Mert a végső valóság, Krisztus, csak akkor nyilvánulhat meg, amikor a természet erői megrendülnek, és maga a természet összeomlik: „…a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak”. Így lesz ez akkor is, amikor halálos ágyunkon nem látjuk többé a nap, a hold, a csillagok fényét. Akkor felragyog a végső valóság – Krisztus – soha ki nem hunyó világossága. Bármily reménytelennek tűnik is egészen addig a saját bűnös természetünk, a bennünk élő régi Ádám elleni küzdelem, akkor nyilvánvaló lesz, hogy az utolsó szó nem a természeté, és nem is a természetet megrontó bűné. Az utolsó szó Krisztus örök életre föltámasztó szava, mert ő a végső valóság, előtte a természet legyőzhetetlen hatalma is semmivé lesz.

Jézus pedig senkit sem hagy el azok közül, akik már most is az ő megváltó, megmentő, bűntől, haláltól szabadító hatalmában bíznak, noha azt még a történelem, a sors és a természet hármas szövésű leple takarja el testi szemük, földi érzékeik és természetes értelmük elől. Eljön majd értük a végső órán, amikor a nyomorúságok az elviselhetőség határát ostromolják. Talán földi életünk végső órájaként fogjuk ezt megélni, talán a teremtett világ végső órája is ez lesz egyben. A lényeg az, hogy a végső ínség, a külső fény kialvása csupán kísérőjelensége a végső valóságnak, Jézus eljövetelének. Nem a kísérőjelenségekre kell felkészülnünk, hanem Jézus eljövetelére! A kinyilatkoztatás ezt nem vonja a titok homályába, mint a vég naptári időpontját, hanem félreérthetetlenül és világosan tudtunkra adja. Nem a végre, nem az elmúlásra, nem szemünk fényének kialvására vagy a nap és a hold elsötétedésére kell készülnünk, hanem arra a napra, amikor Jézus eljön az övéiért dicsőségben és hatalomban. Azt a napot várjuk, amikor megnyilvánul a végső valóság, a mi Urunk mindenek feletti hatalma!

Imádkozzunk!

Jöjj, Urunk, Jézus! Légy a mi Napunk már most, hogy itt a földön is a te világosságodban járhassunk. Jöjj a végső órán is, hogy örök életedben részesíts. Jöjj el, Urunk, Jézus! Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::