A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Talán 1968-at írtunk. Nagyapa az udvaron fel-alá járkált, kezében a zsebrádióval. Maga elé tartotta, majd vállához emelte. Felhangosította, amennyire csak lehet. Kifejezetten szándékában állt, hogy észrevegyék az utcán járó-kelő emberek és a szomszédok. Mindenkire ráköszönt, és várta, hogy álmélkodjanak, kérdezősködjenek, mi is az a csodamasina, amelyet a kezében szorongat.

Egy zsebrádió. Valamivel kisebb, mint a néhány évvel később nálunk is divatba jött szovjet gyártmányú Sokol. Ennek viszont világosbarna bőrtokja volt, és jellegzetes illata. „Made in Japan.” 1956-ban Angliába távozott nagybátyám, aki a születésem évében kihirdetett amnesztiát követően rendszeresen hazalátogathatott, hozta apjának ezt a készüléket. (Milyen érdekes, Nagyapa a szüleivel és testvéreivel pedig 1919-ben menekült Erdélyből; Bem apó legendás csatájának színhelye, Piski volt a szülőfaluja. Le is rajzolta azt a vagont, amelyben laktak, amíg nem találtak szállást ideát.) Nagyapa tehát több dolog miatt is büszke volt erre a rádióra.

Én persze vigyorogtam rajta, hiszen már akkor is éreztem, hogy ízig-vérig a „modern kor” gyermeke vagyok, akinek az ilyesmi természetes. Pedig nekem is ugyanolyan új volt – a különbség abban állt, hogy nekem minden más is ugyanilyen újnak számított. Számomra a világ már eleve ezt az arcát mutatta. Igaz ugyan, hogy fogalmam sem volt a tranzisztorok működéséről, miként arról sem, hogy Nagyapa még egészen másfajta rádiókat csodált technikai újdonságként fiatal korában.

Azóta persze féltve őrzött kincseimként tartom könyvespolcomon a tőle örökölt műszaki könyveket, amelyek az ő fiatal korában modernnek számító technikai vívmányokról szólnak, köztük Steiner Mihálynak A gőzmozdony leírása, működése és kezelése (Budapest, 1912), valamint Mihály Dénesnek Az automobil (Athenaeum, Budapest, 1926) című munkáját. Az utóbbiról egyébként épp e sorok írása közben derült ki, hogy észrevétlenül átvándorolt nagyobbik fiam könyvespolcára. A vér nem válik vízzé.

Nagyapa számára a zsebrádió tehát a világ változását jelentette. Egy új korszak beköszöntét. Most pedig, százhárom évvel Nagyapa születése után, itt ülök a számítógépem előtt, amely tíz évvel ezelőtt még számomra is ismeretlen volt. Hálátlan lennék, ha elhallgatnám, hogy gimnazista koromban matematika tagozatos lévén már megadatott nekem, hogy számítástechnikai gyakorlatra járjak a Földes Ferenc Gimnáziumba, ahol egy szobányi méretű TPA 1001i gépen Szabó Károly barátommal megírtuk egy szinuszfüggvény programját (egy darabig őrizgettem is a lyukszalagot, de talán valamelyik költözésnél elkallódott), azzal viszont még nem lehetett felkerülni egy gombnyomással az akkor még nem is létező világhálóra.

Aztán tenyerembe veszem két gyufásdoboznyi, pihekönnyű telefonomat, amely tíz évvel ezelőtt nemcsak számomra, hanem még az akkori „menő” vállalkozók számára is ismeretlen volt. A gyerekeimnek pedig ez a jelenvalóság. Ebbe születtek, ebben nőnek fel. Abban, hogy rohamosan, egyre rohamosabban változik a világ. Néha eltűnődöm azon, vajon ha megöregszem, milyen technikai vívmány lesz számomra annyira érdekes és izgalmas, mint Nagyapának ’68-ban a japán zsebrádió?

Ülök a buszon. A többsávos úton mellettünk haladó egyik személyautó szélvédőjén át azt látom, hogy a volánnál ülő nő magában beszél. Megfigyelem más szögből is, benézek oldalt, és egészen biztos, hogy sem mellette, sem mögötte nem ül senki. Először arra gondolok, hogy persze vezetés közben az ember néha átgondolja napi teendőit vagy éppen a mögötte lévő órákat. Számba veszi az eredményeket, kudarcokat, gyakorolja az esti hazaérkezéskor valamelyik családtagjával várhatóan lefolytatandó párbeszédet. De az is lehet, hogy a sűrű forgalom okozta stressz és a sok szabálytalankodó autós miatti bosszúságot vezeti le bizonyos indulatszavakkal.

Aztán átvillan az agyamon: hát persze! A kihangosító! A nő biztosan telefonál. Nem magában beszél, hanem valakivel párbeszédet folytat. Erről viszont az jut eszembe, hogy amikor az ember imádkozik, látszólag akkor is magában beszél. Egy kívülálló, egy Istenben nem hívő ember számára bizonyára bizarr látvány, amint valaki összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, netán térdepelve beszél egy nem látható személyhez egy üres szobában. Pedig mennyire egyszerű és világos is ez az egész! Mint a nő egyedül az autóban. Nekem meg mik nem jutnak eszembe a technikai vívmányokról…

Bartha István

::Nyomtatható változat::