Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az egyik igazság az, hogy fel kell dolgoznunk a múltat. Ha nem tesszük meg, nehéz megteremteni a szükséges egységet és az együtt gondolkodás lehetőségét. A másik igazság az, hogy a múlt korrekt feldolgozása nehéz: másként emlékszünk, másra emlékszünk, és – ami a legveszélyesebb – olykor mai nézeteinkhez keresünk múltbeli megerősítést. Ezért is volt örvendetes a közelmúltban rendezett felügyelői konferencia légköre, az ott tapasztalt közös gondolkodás, amelyben persze meghatározó volt a teológiai professzorok – Hafenscher Károly, Fabiny Tibor, Reuss András, Csepregi András – előadásainak hangvétele és színvonala.

Emlékezetes számomra Antall József, a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök elemzése. Amikor a kilencvenes évek elején először fogadta az egyházi vezetőket, akkor részletesen foglalkozott azzal, hogy milyen lehetséges magatartást tanúsíthat az egyház a diktatúrában. Alapvetően két út kínálkozik – fejtegette. Az egyik a hitvalló út, amely ellenállást jelent, és üldöztetéshez vezet. Ennek előnye az – túl a morális szilárdságon, elvhűségen –, hogy a diktatúra megszűnte után a megmaradtak természetes egységben tudják újrakezdeni a munkát. Hátránya, hogy a föld alá szorult egyház intézményrendszerét szétverik, vagyonától megfosztják, mindent újra kell kezdeni. A másik út a diktatúrával való együttműködés lehetőségét keresi. Ez a meg nem kerülhető megalkuvások, a kollaboráció útja. Ennek a nagy hátránya az, hogy még azok is, akik semmilyen engedményt nem tesznek a diktatúrának – persze erre kevesen képesek, illetve keveseknek van egyáltalán ilyen lehetőségük –, óhatatlanul a kollaboráns bélyeget viselik, pusztán azért, mert egy megalkuvó egyházban szolgálnak. Persze nem moshatók össze az aktív vétkesek és az áldozatok, az alapképlet azonban jól mutatja az ilyen helyzet bonyolultságát. A kollaboráció előnye viszont, hogy a diktatúra megszűntével lehetséges az erőteljes folytatás, megmarad az intézményrendszer, a templomok, a gyülekezetek, van mire építeni.

Az elmúlt másfél évtizedben saját bőrünkön tapasztalhattuk az egykori miniszterelnök szavainak az igazságát. Élvezhettük a kontinuitás előnyeit, és megszenvedtük, hogy nehéz a cezúra, a múlttól való elhatárolódás.

A révfülöpi felügyelői konferencia konstruktív légköre talán abból is adódott, hogy az egyházban aktívan szolgálók, a tehervállalók, teherviselők jöttek össze. Olyanok, akik számára a múlt feldolgozása nem ítélkezést jelentett – amelynek az erejét olykor a múltbéli mulasztások, bűnök megkésett, reménytelen kompenzálásának a törekvése adja meg. Őszinte együtt gondolkodás, megrendülés kísérte a drámai pillanatokat – így Schulek Tibor és Lupták Gyula meghurcoltatásának a történetét – azok részéről is, akik ismerték ezeket a hitvalló sorsokat. A konferencia jól jelezte a múlt szakszerű feldolgozásának a szükségességét. Van mit feldolgozni. Enélkül a valóságosnál akár lényegesen jobbnak is vélhetjük azt a helyzetet, amelyben az egyházaknak lehetőségük volt működni a diktatúrában, de csapdába is eshetünk: láthatjuk egyszínűnek, csupán sötétnek is a viszonyokat.

Az 1956 előtti időszak már feltétlenül történelem, az egyházban is nehéz, kemény korszak. De ezzel kapcsolatban is árnyalt megközelítésre van szükség. Hiszen csupán néhány évvel voltunk az egészséges egyházi élet feltételeinek a felszámolása után, erősebbek voltak a gyülekezetek, magasabb volt a lelkészek száma, mint később. És jelentős volt a negyvenes évek végi ébredés hatása – ki gondolná, hogy az ötvenes évek elejéig még zajlottak a hitébresztő, hitmélyítő konferenciák?

A diktatúra hanyatló idejének hihetetlen, középponti eseménye volt a Lutheránus Világszövetség 1984. évi budapesti nagygyűlése. Némileg romantikus, de jó érzés most arra gondolni – a történészek majd elemzik –, hogy az alkalom szerepet játszott-e a rendszerváltozás előkészítésében. Az egyházban feltétlenül volt ilyen hatása; ez egyrészt abból adódott, hogy a külföldi lelkészek, delegátusok találkozhattak a gyülekezetek népével, másrészt ez vezetett a Testvéri Szó mozgalom megindulásához.

Az egyház jövője – ezt szolgálja a múlt hiteles feldolgozása is – egyedül Jézus Krisztus lehet. Az identitását vesztett közösség nem lehet hatékony. Az egyház identitását a Jézus Krisztusba, mégpedig a golgotai kereszt Jézusába vetett hit jelenti. A kereszt teológiája a jövő záloga. Ha így van, ha így lesz, akkor érvényesülhetnek a jézusi tanítás, a jézusi diakónia, a jézusi példa értékei, amelyek a kereszt nélkül csak egy nagy próféta életművét jelentenék. A tegnap egyházáról hallgatva az előadásokat a holnap egyházáról álmodtunk. Amelyben helyreállt az értékrend, helyükre kerültek a dolgok csakúgy, mint az egyházat körülvevő társadalomban.

Baj van, baj van az egyházban, kiürülnek a templomok, nem jönnek a fiatalok, erőtlen a hívó szó – mondták el aggodalommal többen is. Nem az egyház, a társadalom beteg. És a társadalom része az egyház is. Kétezer évvel ezelőtt is beteg volt a világ. Azonban Krisztus áldozata és példája, a szeretet evangéliuma új esélyt adott a világnak. Két évezred alatt sok minden megváltozott, de ma sincs más út. Ezt kell munkálni, tudva, hogy a kegyelem nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::