Liturgikus sarok

Istentisztelet és … 7.

Hozzászólás a cikkhez

A Cselekedetek könyve szerint Pál apostol így jellemzi az általa szervezett istentiszteleteket: „Semmit sem hallgattam el, (…) hirdettem és tanítottam (…) nyilvánosan és házanként.” (20,20) Ez pedig tökéletes összhangban áll azokkal a szavakkal, amelyekkel Jézus foglalja össze küldetésének lényegét: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit.” (Jn 18,20) A magyar szövegben szereplő „nyilvánosság” kifejezés az eredeti görögben igen gazdag tartalmú szó: „parrészia”. Jelenti a szabad szólást, a kendőzetlenséget, a nyíltságot, az őszinteséget. Az antik görögségben oly nagy becsben tartott „szólásszabadság” kifejezése is. Az Újszövetségben legtöbbször a „nyilvánosan”, „bátran”, „mindenki szeme láttára” jelentésben szerepel.

Péter apostol pünkösdi beszéde ennek a parrésziának a jegyében zajlott, hiszen a jeruzsálemi zarándokgyülekezetnek így prédikált: „Nyíltan megmondhatom nektek…” (ApCsel 2,29) Ezzel pedig ízig-vérig Jézus tanítványának bizonyult, hiszen a Mester így készítette fel követőit a nyilvánosság szolgálatára: „…amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” (Lk 12,3) A háztetőkről! Vagyis nem rejtetten, titokban, a föld alatt, hanem a legteljesebb nyilvánosság előtt. Ország-világ szeme láttára. Kétségtelenül voltak korok, amikor a kereszténység az üldöztetés miatt csak a katakombákban tarthatta összejöveteleit, ám ezek elmúltával a keresztényeknek ismét és bátran ki kell állniuk a nyilvánosság elé.

Az istentiszteletek az egyház nyilvános alkalmai. Nem tehetjük ki a táblát: „Zártkörű rendezvény”! A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy missziói gyülekezeteknek kell lennünk, ahol hamarosan azok is otthonosan mozoghatnak, akik korábban nem vettek részt az alkalmakon. Aligha véletlen, hogy az evangélisták közül a Cselekedetek könyvét is jegyző Lukács érvényesíti leginkább ezt a missziói szempontot. Vagyis az a szerző, aki – amint a fent idézett igehelyekből is láttuk – mind Pál, mind Péter esetében a „parrésziát”, a nyilvánosságot hangsúlyozta. Amíg ugyanis Máté úgy ír, hogy „a lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban” (5,15), addig Lukács egy egészen apró, de lényeges változtatással máshova helyezi a hangsúlyt: „Aki lámpást gyújt, nem teszi rejtett helyre, sem véka alá, hanem a lámpatartóra, hogy a belépők lássák a világosságot.” (11,33) Máté szerint tehát a már „a házban” levők látják ezt a világosságot, Lukács szerint viszont „a belépők”, akik bemennek oda! Félreérthetetlen utalás ez a missziói helyzetre.

Ennek nyomán fel kell vetnünk a kérdést: jellemzi-e istentiszteleteinket ez a „parrészia”? Látnak-e „a belépők” világosságot?

Érdemes istentiszteleteinket egyszer ebből a szempontból is végiggondolni. A lelkész önvizsgálatot kell, hogy tartson: közérthető-e, amit mond, vagy pedig olyan „vallási tolvajnyelvet” használ, amelyet azok, akik nem járnak rendszeresen templomba, egyszerűen nem értenek? Meg tud-e felelni annak a régi elvárásnak, hogy „az igét nemcsak hirdetni, hanem ragozni is tudni kell”? Mert ha a mégoly értékes gondolatok pongyola, magyartalan vagy zavaros előadásban kerülnek a gyülekezet elé, akkor a hívek aligha tudnak azonosulni velük. Ugyanígy a liturgia egyébként talán veretes szövegét lehet úgy tagolni és hangsúlyozni, hogy az üzenete érthetővé váljon. Ennek jegyében jó, ha megvalósul a gyülekezet folyamatos tanítása arról, hogy mi miért történik, mi mit jelent. Szavakat, szimbólumokat, ősi szokásokat el kell magyarázni, az értelmüket fel kell tárni.

A lelkész és a liturgus mellett azonban minden gyülekezeti tag felelősséggel tartozik azért, hogy az istentiszteletek érdemben is nyilvános, vagyis missziói alkalmak legyenek. Hogy „a belépők lássák a világosságot”!

Vegyünk két egyszerű példát: A és B gyülekezet templomába is belép egy-egy olyan ember, aki korábban nemigen járt még istentiszteleten. Az A templomba érkező nem is lehet biztos abban, hogy jókor jött-e, hiszen a bejáratnál semmi sem utal arra, hogy mikor kezdődik az istentisztelet, de még arra sem, hogy milyen felekezet jön itt össze. Tétován mégis belép. Nincs tele a templom, ám helyet nehezen talál, mert mindenki a sor szélén ül. Amikor végre leül, nem tudja követni az éneket, mert nincsen énekeskönyve. A kenetteljes vagy belterjes prédikáció nem szólítja meg. A befejező ének után egy darabig téblábol még az előtérben, ám mivel senki nem áll vele szóba, elsomfordál.

Ezzel szemben a B templomba érkező a külső hirdetőtáblán és a templom előterében látható hirdetésekre egyaránt felfigyelhet. Amint belép, barátságosan köszöntik. A kezébe adnak egy énekeskönyvet, esetleg a liturgia vagy a hirdetés fénymásolt szövegét is, majd hellyel kínálják. Az igehirdetés mintha kifejezetten neki szólna. A hirdetésben megüti a fülét az a mondat, amellyel azokat köszöntik, akik először vesznek részt istentiszteleten ebben a templomban. A záróének után barátságosan megszólítják. Tolakodás nélküli közvetlenséggel megkérdezik, hogy volna-e kedve ott maradni egy rövid beszélgetésre kávé és sütemény mellett, továbbá szeretettel hívják a következő alkalmakra is.

Ugye mondanom sem kell, melyik istentisztelet zajlik a bibliai „parrészia”, a nyilvánosság jegyében?

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::