Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Az Úr körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes, kiterjesztett szárnyára veszi, evezőtollán hordozza őket. 5Móz 32,10–11 (Mt 6,8; Lk 5,1–11; 1Kor 1,18–25; Zsolt 7) Mózes – miután (az előző fejezetben) a nép hűtlenségét és hálátlanságát ostorozta – énekben magasztalja Isten hűségét. Megemlékezik a kezdetről, amikor az egyiptomi fogságban sínylődő népet Isten nagy és félelmetes jelek által szabadította meg. A pusztai vándorlás éveiben is számtalanszor tört rájuk túlerőben lévő, harcedzett ellenség, de Isten – miként a sas a még repülni alig tudó fiókáit – hűségesen hordozta, és csodálatosan megoltalmazta őket. Később a megerősödött és már saját szárnyának erejét próbálgató nép mégis hűtlen lett. Isten azonban hűtlenségükre is hűséggel válaszolt. Amikor Isten hűségére gondolunk, először nekünk is hűtlenségünket kell meglátnunk és megvallanunk. Majd meg kell látnunk azt az árat is, amelyet Isten a golgotai kereszten fizetett azért, hogy bűnbocsátó irgalmának és irántunk való változatlan hűségének tanújelét adja. Isten ennél többet már nem tehet megtérésünkért: azért, hogy hűségét hűséggel viszonozzuk.

Ez lesz a békesség! Mik 5,4 (Ef 2,14; Lk 6,12–19; ApCsel 15,1–12) Békességünket csak akkor találhatjuk meg, ha Jézus Krisztus halálában felismerjük Isten irántunk való hűségét, és engedjük, hogy föltámadott Urunk bűnbocsátó szeretete elcsendesítsen szívünkben minden Isten ellen lázadó, igazságosságában és jóságában kételkedő indulatot.

Meg is váltja Izráelt minden bűnéből. Zsolt 130,8 (Mt 1,21; 1Móz 35,1–5.9–15; ApCsel 15,13–35) A zsoltáros még csak a megváltás ígéretével vigasztalhatta Isten népét. A megváltás akkor teljesedett be, amikor Isten Jézus kereszthalálával és a halálból való föltámasztásával hűtlenségünk minden következményét legyőzte, megsemmisítette és eltörölte. A haláltól és kárhozattól való megváltás húsvét óta hiánytalan, de bizonyossága – amíg ebben a testben élünk – csak hitben lehet a miénk. „Amennyire hiszed, annyira a tied” – mondja Luther.

Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! 2Móz 33,15 (Lk 9,2.6; Ez 2,3–8b; ApCsel 15,36–16,5) Mózes tudja: Isten hűsége nem választható el jelenlététől. Hiszi, hogy Isten a hűtlenné lett néphez is hű maradt: ezért meri kérni, hogy ne hagyja magára népét, hanem – ha láthatatlanságba rejtőzve is, hiszen Isten arcát halandó ember nem láthatja – kísérje el őket a Kánaánba vezető úton. Isten láthatatlansága számunkra sem ok arra, hogy jelenlétében – bármilyen élethelyzetben – kételkedjünk.

Nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom – így szól az Úr. Ézs 57,16 (Lk 7,47; ApCsel 15,4–12; ApCsel 16,6–15) A próféta felismerte: Isten nem azért perel hűtlen népével, és nem azért érezteti vele haragját, mert már nem szereti. Ellenkezőleg: mivel szereti őket, perel velük, és haragját érezteti, hogy tőle elszakadva ne érezzék magukat biztonságban, hiszen tudja, hogy nélküle nincsen maradandó életük. Ezért ha Isten néha velünk is haragját érezteti, nem szabad kétségbeesnünk, és nem szabad elbizonytalanodnunk szeretete felől. A jó földi apa sem azért érezteti haragját gyermekével, mert el akarja taszítani, hanem mert szereti, és a javát akarja (Zsid 12,6–11).

Nem taszítja el népét az Úr, nem hagyja el örökségét. Zsolt 94,14 (ApCsel 10,34–35; Lk 22,31–34; ApCsel 16,16–24) Isten és az övéi között látszólag áthidalhatatlan a távolság. Mivel Isten népe sem mentes a bűntől, sokan ezzel indokolják, hogy Istenre igent, de az egyházra nemet mondanak. Az üldözés és más próbatételek idején a hitben állhatatosak is úgy érzik, távol kerültek Istentől. De Isten soha nem taszítja el népét! Viszont elrejtőzik, hogy a világ az övéiben ne ismerje fel őt.

Ezen a helyen békességet adok! – így szól a Seregek Ura. Hag 2,9 (Zsid 4,10; Fil 3,12-16; ApCsel 16,25–40) A békesség az Isten hűségének, az övéi iránti szeretetének bizonyossága. A hit mindig, minden körülmények között eljuthat erre a bizonyosságra, de Isten ismeri hitünk állhatatlanságát. Ezért rendel meghatározott helyet és alkalmat, ahol népe sajátos módon tapasztalhatja meg hűségét az istentisztelet közösségében: a hirdetett igében és az úrvacsorában.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::