A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Kerek ötven esztendővel ezelőtt egy húszéves fiatalember – elsőéves zeneakadémiai hallgató – kórusvezetői feladatot kapott a Budavárban, a Bécsi kapu téri evangélikus templomban. Nem kis izgalommal látott neki a munkának. A ma Schütz kórus néven ismert énekkar az évtizedek alatt megszámlálhatatlanul sokszor szolgált istentiszteleteken, koncerteken, kórustalálkozókon, szeretetvendégségeken, esküvőkön. Vezetője, Csorba István karnagy szívvel-lélekkel végzi hivatását, legyen az zenetanítás, zeneszerzés, kántorizálás, a kóruspróbák vezetése vagy teológusok oktatása. Szenvedélyesen és tűzzel beszél pályájáról: látszik rajta, hogy fiatalon megtalálta a neki szánt hivatást, azt, amelyet boldogan gyakorol azóta is. Június elsején ünnepelte hetvenedik születésnapját. Jelenleg négy gyereknél és hat unokánál „tart”…

– Karnagy úr, hogyan emlékszik vissza az első budavári kóruspróbára?

– Tíz-tizenöt lelkes fiatallal kezdődött a munka 1955 szeptemberében. Abban az évben kezdtem el a Zeneakadémiát, és – mondanom se kell – nagy lelkesedéssel és izgalommal vágtam bele a kórusszervezésbe. Zenei pályán való elindulásomban egyébként nagy szerepet játszott kedves egykori tanárom, Sulyok Imre, korábban pedig Vikár László a gödöllői premontreieknél, akinek a kórusában kamasz fiúként altot énekeltem… – mondja nevetve (hiszen az női szólam). – Szintén meghatározó élmény volt a konfirmációm ’49-ben Kelenföldön. Már akkor voltak kántori feladataim is a gyülekezetben. Elgondolkodtam azon is, hogy a lelkészi pályát választom, de végül „győzött” a zene! A Zeneakadémián kiváló tanárok tanítottak: Bárdos Lajos, Ádám Jenő, Járdányi Pál, Gárdonyi Zoltán, Vásárhelyi Zoltán… Kelenföldtől nem szakadtam el soha, baráti körre is találtam, és feleségemet is ott ismertem meg.

– Emellett igen sokfelé járt kül- és belföldön az énekkaraival… Van-e valamilyen „zenészi munkanaplója”, amelyben megörökítette ezeket az utakat, vagy egy kis statisztikája?

– Több mint hatvan templomban énekeltünk, és kétszázötven különböző művet adtunk elő a Schütz kórussal! Egyházmegyei útjaimra is szívesen emlékszem vissza: a Cantate-vasárnapok egyházzenei sorozat Peskó Zoltán orgonaművész és Várady Lajos esperes kezdeményezésére indult; a Budai Egyházmegye gyülekezeteit látogattuk végig. Harminc éve én szervezem ezeket az alkalmakat, így jutottunk el Budafokra, Csepelre, Szentendrére – olyan gyülekezetekbe, ahol nincs vagy éppen nem volt énekkar. Az a cél vezetett, hogy adjunk valamit a gyülekezeteknek. Érden legutóbb öt énekkar énekelt együtt! „Világi” kórusokkal pedig szinte egész Közép-Kelet-Európát bejártam.

– Milyen megfontolásból vette fel a várbeli kórus Schütz nevét? Gondolom, a névválasztással is üzenni akartak a lutheránus zenehallgató híveknek…

– Valóban. Halálának háromszázadik évfordulóján, 1972-ben vettük fel Heinrich Schütz zeneszerző nevét tiszteletünk jeléül. Ő volt az első híres evangélikus barokk zeneszerző, bizonyos értelemben Bach elődje. Repertoárunkon természetesen az ő művei és más gyönyörű barokk darabok szerepelnek. Missziónak tekintem megismertetni őt; magyarul először apósom, Schulek Tibor fordításában csendült fel Schütz János-passiója. Letisztult, egyszerű, szép harmóniákat írt. Nagyon biblikus szerző, olyan, aki szó szerint vette a Bibliát. Művei ennek köszönhetően liturgikusan is nagyon jól beilleszthetőek az istentiszteletbe. Kodály, Gárdonyi, Bárdos, Weltler Jenő, Fasang Árpád művei vannak még rendszeresen műsoron.

– Ön kiadványok szerkesztőjeként is jól ismert…

– A Karénekeskönyv I. a múlt rendszerben jelent meg először. Addig nem volt olyan karénekeskönyv, amelyet a kis énekkarok használhattak volna; 2–4 szólamú énekeket gyűjtöttünk össze a számukra. Az Új ének fiatalok számára készült, pontos kottaleírással, akkordokkal. Vallom, hogy a zenében megfér minden, ami épít, evangélizál, misszionál, ha betölti a maga szerepét. Nem csak Bach vagy Kodály létezik… Sok olyan muzsika van, amely érték, amely prédikál, amely Istenhez vezet.

– A teológián „kettős szerepben” vállal – vállalt – feladatot… Nem tévedek, ha azt mondom, hogy mindkettőben otthon érezte és érzi magát?

– ’94-ben Reuss dékán úr egy oktatási bizottsági ülés után megkérdezte, hogy nincs-e kedvem főtitkárként dolgozni. A teológia légköre nagyon imponált. Három évig voltam főtitkár, majd nyugdíjba mentem, de közben egy másik feladat is elért. Felkértek, hogy szervezzek, vezessek énekkart. A kérésnek nagy örömmel tettem eleget. Immár tíz éve csinálom! A zenei tanszéken munkatárs vagyok, harmóniumot tanítok, az énekléssel hadilábon álló hallgatóknak felzárkóztatást tartok, a tehetséges hallgatókkal pedig külön is foglalkozom. Szeretem a tanítványaimat: munkatársaknak tekintem őket. Az egyéni oktatás során sokszor lelkileg is elkel a segítség. A hit ehhez ad türelmet, erőt.

– Ejtsünk szót a komponálásról is, hiszen Ön igazi alkotó ember! Egy-egy Csorba-mű szinte mindig felcsendül a teológiai ünnepségeken, évzárókon…

– Alkalmi műveket szoktam írni például a kollégák ünnepeire, születésnapokra; ezt én úgy fogalmazom meg, hogy hálaadás értük, a szolgálatukért. Így lehet imádságok formájában, zenében Isten elé vinni az aktualitásokat. Október 31-ére, a reformáció ünnepére például egy Erős vár-parafrázist írtam. Elárulom, hogy a családomnak is komponálok: fiaim esküvőjére, az unokák keresztelőjére… Ez mindig nagy öröm! Verseket is írok, körülbelül tíz éve. Az utolsó két Szélrózsa találkozó dalát én komponáltam (Hívásod van; A világ világossága). A legmegrázóbb alkalom Andorka Esztus temetése volt…

– Az egyházban töltött évtizedek mellett nem „mellékesen” Ön főállásban ének-zene tanárként világi hivatást is betöltött. A kettő jól kiegészítette egymást? Sosem ütköztek, nem kellett választania közülük?

– Onnantól kezdve, hogy a Zeneakadémiára kerültem, főállású egyházzenész szerettem volna lenni. De a múlt rendszerben ennek semmi realitása nem volt. Ajándékul kaptam Istentől, hogy bár világi iskolákban tanítottam, soha nem rótták fel azt, hogy egyházi kötődéseim vannak. A Jóisten a tenyerén hordott. Általános iskolában, gimnáziumban is tanítottam. A KISZ Központi Művészegyüttesének gyerekkórusát vezettem, és máig arra a szólista csoportra vagyok a legbüszkébb, amelyet ott elindítottam. A kulturális szemléken aranyérmet nyert tehetséges gyermekeket képeztem tovább. Három nevet hadd említsek: „kis tanítványom” volt Sebestyén Márta, Ferencz Éva (népdalénekes) és Oszwald Marika (egykori operettprimadonna). A Pénzügyi és Számviteli Főiskola női kórusával is dolgoztam – a különböző munkahelyeknek köszönhetően a világi és az egyházi közegben sem mozogtam idegenül. Van egy kedves történetem ezzel kapcsolatban. Egy alkalommal mint kórusvezetőt felhívtak a filmgyárból, hogy „valami egyházi éneket kellene szinkronizálni egy filmben”. Csak annyit tudtam róla, hogy a szóban forgó ének angolul van. Kiderült, hogy az Erős vár a mi Istenünk az… A filmgyári stúdióban vettük fel, de az iskolában is próbáltunk. Egyszer benyitott a – kommunista – igazgatóm: „Mi ez a szent ének itt?!” „Kérem, megrendelésre gyakorolunk…”

Schütz életének vezérgondolata volt a 119. zsoltár 54. verse: „Ének volt rám nézve minden parancsolatod…” Ezt vallom én is, és ezzel a gondolattal szeretnék szolgálni, amíg az Úr engedi.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::